Laskó gazdag történelmi múltra tekint vissza, melyet dokumentumok és legendák egyaránt alátámasztanak. A Traianus császár uralkodása idején épült Albanóban dalmát határvédő lovasok állomásoztak, erről tanúskodnak a Notitia Dignitatum adatai, melyeket az itteni castellumban jegyeztek fel. Egy tiszti eskükő ma is látható a templom hátsó falába építve. Mátyás király korában városi rangú település, a török időket nemcsak átvészeli, hanem virágzik is, s a fejlődés a későbbi századokban is tart.
Elképzelhetjük az egykor népes kikötővárost, melynek piaca világjáró hajósoktól, mutatványosoktól, halas kofáktól, jövendőmondóktól és kelmeárusoktól volt hangos. A mai templom mögött húzódott a zajos kikötő. A meredek, felfelé vezető, keskeny úton jártak Diocletianus császár lovas katonái. Talán közöttük volt az áruló is.
A római birodalom összeomlása éppen ennek a castellumnak a feladásával kezdődött. A legenda szerint csakis egy katona lehetett, aki az ellenség kezére juttatta, és aki miatt egy egész birodalom napkorongja, fényessége leáldozott. A legendák szerint a bukásokért mindig egyetlen embert kell hibáztatni, lehetőleg egy névtelent.
Mi lehetett hát a méltó büntetése ennek a szerencsétlennek? Természetesen az, ami a hajdan volt birodalmak álma: visszafényezni a régi dicsőséget, visszahódítani a területekkel együtt. Ennek mi sem lehetett méltóbb szimbóluma az Alexandriában vert aranynál. Az utolsó római katona büntetése pedig az lett, hogy amíg csak él, a dörömb alatt húzódó katakombákban kell az életét leélnie, és addig kell fényesítenie a császár aranyát, amíg a hajdani dicsőség fénye újra fel nem ragyog a birodalom fölött, akkor szabadulhat csak, akkor megbocsátják neki az árulást is. Ezért szólnak a helybeli legendák a dörömbön őshonos kuvikfaj hangján a római katona elveszett hazájáról.
Laskó neve a reformáció térhódításával ismét fontos szerephez jutott: Sztárai Mihály markáns egyénisége révén a szomszédos falvak is sorra áttértek az új hitre. Éppen az irodalom lett a progresszív eszmék egyik hordozója. Ezzel együtt új műfaj született. A hitvitázó tézisdráma honosította meg eszközi használhatóságánál fogva a párbeszéd formáját. Sztárai Mihály Laskók írta Az igaz papságnak tiköre című párbeszédes művét, melyet a magyar irodalom műfajteremtő darabjaként tartanak számon. Az iskolaalapító lelkipásztor saját diákjaival is előadatta, melyet az első drámaelőadásoknak tekinthetünk. A hálás gyülekezet táblát állított Sztárai emlékére, amely ma is megtekinthető a templom belsejében, a szószékkel szemben, ahol az igét hirdette.
Már a 15. században ferences kolostorában jó nevű iskola működött, hiszen a tehetséges mezővárosi fiatalok olyan ismeretanyagot sajátítottak el, amely továbbtanulásra ösztönözte őket, s eljuttatta magasabb iskolákba. Laskai Demeter nevét kódexe őrizte meg, amely 1982-ben került elő Šibenik Ferenc-rendi kolostorából. A többnyire latin nyelvű szövegkörnyezetben található az az 1433 és 1435 között beírt ötsoros magyar nyelvű könyörgés, amely az Ómagyar Mária-siralom utáni második leghíresebb verses nyelvemlékünk:
Ó istennek teste idessége, ez világnak ótalma,
Ó tiszteletes test, ma tégedet miltatlan imádlak,
Hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni,
Ó életnek kenyere, adj énnékem örök örömet,
Tégedet kérlek és unszollak, Lelkemet testemmel tisztítsad.
Itt született Laskai Osvát is, a magyarországi ferencesek legkiválóbbika, Európa-szerte olvasott egyházi munkák szerzője. Ács Zsigmond, aki 1824-ben Laskón született, és irodalmi munkásságát szintén jegyzi az irodalomtörténet, főként francia és angol műveket ültetett itt magyarra, az ő fordításában látott először napvilágot Shakespeare Velencei kalmár-ja.
