Három város, Szabadka, Zombor és Topolya vonzásában fekszik Bajmok, mégis fogyatkozik a lakossága. A városból ide nem költözik senki, és mivel helyben nincs munka, innen mennek el a fiatalok. És erre a falura is ugyanaz jellemző, ami a legtöbb vajdasági magyarlakta településre: az Isten helybeli szolgái sokkal többet temetnek, mint keresztelnek.
Mojzes Antal nyugalmazott tanárral, helytörténésszel, a falu kiváló ismerőjével a múlt és a jelen adatait elemezgetjük.
– Ötvenötben, amikor elkezdtem tanítani a faluban, két általános iskola volt és a madarasi tanyasi iskolának is voltak diákjai. Akkor Bajmoknak 12 000 lakosa volt és 1350 diákja. A két felfelé menő magyar nyelvű tagozat minden osztályában harmincöt-negyven gyerek tanult. Azóta 3000 lélekkel fogyott a falu, a diákok száma pedig a felére csökkent, nem haladja meg a 650-et sem. Csak egy felfelé haladó magyar tagozat van.
Egy másik adat: bő tíz évvel ezelőtt 1500 munkás dolgozott helyben és 500 ingázott.
Ma 600 ember mondhatja magáról azt, hogy Bajmokon dolgozik, az ingázók száma pedig elenyésző.
– Csak a szabadkai Sever villanymotorgyár itteni részlegében 450 fő kereshette meg mindennapi betevőjét. Sokan dolgoztak még a bútorgyárban és a malomban, meg, persze, a szövetkezetben. A magánosítással mindezek a munkahelyek megszűntek. És gyakorlatilag megszűnt a kisipar is. Bajmokon valamikor 450 bejegyzett kisiparos dolgozott, rajtuk kívül 300-an engedély nélkül űzték az ipart. Ma, a fuvarosokkal együtt, nincsenek 30-an: 1 pék, 3 fodrász, 1 borbély, 2 vulkanizőr, 2 autószerelő… Ez minden.
Mindezek ellenére Bajmok gazdag településnek számít a 13 000 hektár földjével, amiből 12 000 hektár megművelhető. Miután 238 évvel ezelőtt újratelepítették, folyamatosan fejlődött. Óriásit, amikor 1869-ben megépült az alföldi vasút. A jószágokat itt vagonozták be. Évente négy nagy vásárt rendeztek és hetente kétszer volt piac. Akkor magyarok, németek és bunyevácok lakták a falut, de éltek itt zsidók is, templomuk is volt. Szerbek a faluban 1918-ig nem voltak. A trianoni határt Jánoshalmánál akarták eredetileg meghúzni, végül lejjebb került. Bajmok ekkor 5500 hold kataszteri földhöz jutott. 1941 és 1944 között épült a bácsalmási országút, és ugyanebben az időszakban hét híd a Krivaján.
A falu lakosságának több mint a fele magyar volt, ma csupán 28 százaléka, a horvátok és bunyevácok száma különösebben nem változott, a németek és a zsidók helyébe pedig szerbek jöttek. Temetőjük 1922-től van, a templomuk tíz évvel ezelőtt épült.
Érdekes Bajmok művelődési egyesületeinek története. A második világháború után három alakult: magyar, horvát és szerb. Nemsokára rá összevonták a horvátot és a szerbet és a Žarko Zrenjanin nevet kapta, a Dózsa György magyar egyesület pedig maradt. Legalábbis egy ideig. Ötvenhétben ezt a két egyesületet is összevonták, s lett belőle a Jedinstvo-Egység. Ez az egyesület ma is létezik, de a kilencvenes években újraalakultak a művelődési egyesületek. 1993-ban a Dózsa, majd a horvátoké, a bunyevácoké. És ismét megalakult a szerbek művelődési egyesülete is, majd a drežnicai szerbek – akik 1945-ben telepedtek ide – megalakították saját hagyományápoló egyesületüket, és a Bajmokhoz tartozó Mišićevón is létezik egy egyesület, sőt van még egy negyedik szerb egyesület is, a Kolo srpskih sestara. Összesen nyolc művelődési egyesület! Aligha dicsekedhet ennyivel más hasonló nagyságú közösség.
Beszélgetőtársam a helyi közösség tanácsának elnökhelyettese is, úgyhogy nemcsak Bajmok múltjában, hanem jelenében is járatos, sőt lehet, hogy kissé befolyásolhatja jövőjét is.
– Számos falufejlesztési tervet kezdtünk el. Tavaly épült egy híd a Krivaján, az idén egy vasúti átjáró építését tervezzük. De felújítottuk az iskolát és egy újat is építettünk mellé, tizenhat tanteremmel. Ősztől itt hatszáz gyerek tanulhat, és mindannyian egy váltásban. Utcákat burkolunk le aszfalttal, hamarosan szennyvízhálózata is lesz a falunak. A Tartományi Nagyberuházási Alap segítségével tataroztuk a katolikus templomot. Tizenegymillió dinárt kapott erre a falu. A pravoszláv parókia rendezésére 15 millió dinárt kaptunk, de felújítjuk a tűzoltóotthont. Mindez azonban nem sokat ér, ha továbbra is fogy a falu. Lehetnek gyönyörű utcáink, szép templomaink, korszerűen felszerelt iskolánk, művelődési otthonaink, ha nincs munka, a fiatalok elköltöznek innen. A gazdasági válság ellenére az a meggyőződésem, hogy a falunak van esélye. Ismét fejlődésnek indulna, ha Magyarország felé a határ éjjel-nappal nyitva volna. Mert most csak nappal tart nyitva. Persze, feltétlenül meg kellene javítani az utat a határig, és európai uniós szabványok szerint felépíteni a mi oldalunkon is a határátkelőhelyet. Mert magyar oldalon már minden megvan, az út is, a határátkelőhely is. És ha éjjel-nappal nyitva volna ez az átkelő, ismét felvirágozhatna a falu. Csak a határon legalább harminc embert foglalkoztathatnának, de csak akkor, ha kiépülne a vámmentes övezet, Bajmok azonmód vonzó lenne különböző befektetők számára, és ez újabb munkahelyeket jelentene.
Mojzes Antal arról nem is szól, hogy a megnövekedett forgalomból is lehet haszna a falunak. Mert a forgalom biztosan nagyobb lenne, ugyanis a bajmoki átjáró sokkal előnyösebb volna a többinél, sokan elkerülnék a horgosi és a kelebiai átkelőhelyeket. És lehet, hogy építését éppen ezért halasztgatják, mert a hatalmasságok keze, ugyebár, mindenhova elér.
Végül még egy érdekes adatot jegyzek fel a füzetembe. Amikor 1869. szeptember 11-én megépült az alföldi vasút, ez Bajmok fejlődésén óriásit lendített. Ekkor világították ki a falu első utcáját, a templomtól a vasútállomásig. Negyvenhat utcai lámpa volt, amelyeket a lámpagyújtogató minden este meggyújtott és minden reggel eloltott. A faluban még nem volt villanyáram, 1924-ben érkezett ide. És lassan minden utca éjjel is fényben úszott. Villanyfényben.
Ma ezerötszáz égő világítja Bajmokot.
Holnap vajon hány fogja?
