Nem egy okoskodó embertől hallani, hogy a parasztnak a génjében van a földszeretet. Hiszen hogyan is lehetne paraszt, ha nem szeretné a földet? Mindene a föld. Ha mezőgazdasági termelő, az a néhány hold, ha pedig szőlőmívelő, az a néhány kapa. Kapa, mint terület.
Mert van egy másfajta kapa is, amit úgy a kisparaszt, mint a gyümölcsöskert vagy a konyhakert birtokosa reggeltől napestig forgat. Egy ősi szerszám, amit ha valaki kint is felejt a földje vagy a kertje végén (egyébként ilyesmi ritkán fordul elő!) nem tulajdonítja, lopja el senki. Manapság meg már nemigen ugrálnak az emberek a kapanyélért. Különösen a fiatalok nem. Úgy tartják, hogy könnyebb a ceruza vagy a számítógép egere, mint a kapa vagy a kasza.
Ám akadnak még makacs gazdálkodók, kis- és középparasztok – szülőföldünkön a termőföld túlnyomó része, vagy nyolcvan százaléka az ő kezükben van –, akik a génjeikbe ágyazva hordják a föld tiszteletét és szeretetét. Mert ez a kettő szorosan együtt jár. Elválaszthatatlan egymástól. Hiszen az, akinek büdös a munka, különösen a földdel való bajlódás, az se nem tiszteli, se nem szereti az életet biztosító termőföldet.
Termőföldről van szó ugyanis. Ami, vagy aki – mert nyugodtan akizhatnánk is, hiszen még sokan imádják, miként magát a Teremtőt – csak akkor ad, ha ápolják, gondozzák, művelik, szeretik. Most jut csak eszünkbe, milyen közel áll egymáshoz nyelvünkben a teremtő, a termőföld, a termelő szavunk. Maradjunk azonban most csak a két utóbbinál. A termelő – akit bizonyos körökben leparasztoznak, jóllehet ama körökben több a bunkó, mint a földműves társadalomban – együtt él és lélegzik a földjével, hiszen abból él, mármint a földjéből. A nyolcvanon fölül Kati néni ugyan már nem nevezhető földművesnek, mert fiatalabb korában is a párja volt az, s özvegységére csak a kis kertje marad, amiben megtermeli a krumplit, a hagymát, zöldséget, sárgarépát, miegymást, de valahogy ő is a génjéban hordozza a termőföld tiszteletét, mert ugyan már évek óta kétrét görnyedve jár-kel, a kertjét minden tavasszal újra fölássa, beveti, hiszen veteményes kertről van szó. Ehhez a sok-sok görnyedéssel járó munkához nem kap állami támogatást, mint a néhány holdas kisgazda, vagy a száz holdas középbirtokos. Ezen utóbbiak is inkább csak ígéreteket. A földjüket mégis évről-évre megművelik, fölszántják, bevetik. Hasznuk ebből a munkából sokszor alig van, különösen az apróbbaknak, ám mindenki tudja róluk – a fölvásárlók épp úgy, mint a kormány –, hogy a paraszt akkor se hagyja parlagon a földjét, ha ráfizetéssel termel, mert neki, a parasztnak, a génjében van a földimádat, a termőföld tisztelete.
