A hátunk mögött hagyott múlt héten két hazai s egyszersmind nemzetközi esemény zajlott le közvetlen környezetünkben: a múzeumok éjszakája a az újvidéki nemzetközi mezőgazdasági vásár.
A két eseményt hazai viszonylatban az állítja párhuzamba, hogy mindkettőnek fél millió körüli látogatója volt. Igaz, a múzeumi csak egy éjszakán tartott, míg a vásár, a mezőgazdasági egy teljes héten át. Csakhogy az előbbinél nem fizetettek belépőjegyet, tehát a látogatás ingyenes volt, míg az utóbbinál a belépőjegy ára a nyugdíjasok és a kiskorúak között elfoglalt középnemzedék részére ötszázötven dinárra rúgott. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az említett ár a péterváradi nagy nyári festa belépőjegyének az árához képest szinte elenyésző, hiszen annak a tízszeresére tervezik.)
Szóval hatalmas tömegeket mozgatott meg mindkét esemény, félmilliónyi, többnyire falusit, s ugyanennyi, többnyire városit. Mintha már ismételten a falusiakat sarcolták volna meg. Igaz, nem volt kötelező fölutazni a Kolubara-melléki parasztnak Újvidékre, miként a Csík-mellékinek se leutazni oda. De egyszer ha már elhatározta, hogy ha törik-szakad, akkor is megtapasztalja azt az ötszáz lóerős traktort, amilyenre nemcsak neki, de szűkebb Szerbiának se lesz szüksége soha, nem számít az útiköltség meg a belépőjegy, az országos eseményen ott kell lennie, talán így még a földművelési tárca vezetőjével is lesz alkalma találkozni, éspedig nem a tévé ekránján keresztül, hanem szemtől-szembe, élőnagyságban. A Csík-melléki embert is generálta a kíváncsiság, hátha kézbe veheti a kiállításon azt az önműködő kiskapát, amit egyáltalán nem kell kézbe venni és az által forgatni, mert egymagában indul el a kukorica- és répasorok között, persze távirányítással, számítógép segítségével, amely számítógépet a Csík-melléki ember az éléskamrából átalakított műszaki szobából irányít.
Különben a Kolubara-melléki meg a Csík-melléki emberünket ugyanaz a gond nyomorgatja: a közös országos gond, amely a mezőgazdasági termelésben specializálódik: megfizethetetlen a repróanyag, miközben a paraszt produktumának az ára lefelé irányul. Még az a szerencse, hogy Újvidék nem szervez minden hónapban nemzetközi vásárt, mert annak a félmilliónyi érdekeltnek nem lenne alkalma és lehetősége le-föl utaznia.
Avagy mégis? Hiszen még be se csukták rendsen a vásár kapuit és nem fektettük két vállra a gazdasági válság velejáróját, a bankok máris szélesre tárták a trezorjaikat s két marokkal kínálják a kölcsönöket. Az ország polgárait, úgy a múzeumok éjszakája, mint a mezőgazdasági vásárok látogatóit újfent arra uszítják, hogy nyugodtan adósodjanak el, költekezzenek, fogyasszanak minél többet, hiszen a bankoknak élniük kell valamiből, igaz, ezen utóbbit nem verik nagy dobra. Milliók, milliárdok röpködnek tehát újból a levegőben, van pénz dögivel, bizonyára volt tegnap is, különben honnan vették volna elő oly hirtelen újból a válságot generáló pénzintézetek? Avagy még ma is érvényben van az a hiedelem, hogy a csődöt azok okozták, akik bedőltek a túlzott költekezés üdvözítő hatásainak, azok, akiket újra ****** biztatnak már az őszi nemzetközi vásárnak se lesz látogatója, hacsak nem térnek át az ingyenes belépőjegyek árusítására. Ettől azonban nem kell tartani. Vásár van. Nagy vásár. Országos. Földrésznyi. Ha lehet (így) mondani: világnyi.
