Szól a szomszéd, hogy a sarkunkon álló eperfának a termését nem szednénk-e össze? Merthogy mind a ketten szeretjük a pálinkát. Található a közelünkben még egy eperfa, a két fa termése talán kiadna egy kazánra való cefrét.
Fontolgatjuk az ötletet, s akkor jövünk rá, hogy nem is olyan egyszerű a megvalósítása. Bizonyos eszközök szükségeltetnének hozzá. Például egy ponyva. Mert azért arra egyikünk se vállalkozna, hogy kora reggelenként, mielőtt még fölébredne a város, szemenként szednénk össze az epret a két fa alól, abba a hajlongásba hamar belefáradna a derekunk. A járdán pedig nem hagyható a lehullott gyümölcs, nem azért, mert mire munkához fognánk, fölkapkodnák előlünk a város libái, a városnak ugyanis nincsenek ilyen szárnyasai, hanem mert az ébredő, munkába induló polgárok az epret beletaposnák a betonba. Ha viszont szereznénk egy ponyvát s kifeszítenénk a fa alá s abba ráznánk az epret, ahogyan a régiek csinálták, akkor lenne értelme az eperszedésnek. Ám nem csak jó nagy ponyva kéne, hanem egy hosszú rúd, horog is, amivel a termést a fáról leráznánk. Továbbá egy hordó, amibe a lerázottat összegyűjtenénk. De hova helyeznénk el ezt a hordót, amibe a cefrét érlelnénk? Melyikünk teraszára? Az első vagy a hetedik emeletre?
Száz szónak is egy a vége: a csábító ötletből nem lett semmi. A két terebélyes fa termése megérett. Lehullott, összetaposódott, tönkrement. Szegényebbek lettünk egy saját főzetű eperpálinkával, pedig már lett volna, aki kifőzi a cefrét. Akinek a szomszédságban van egy kis üstje, igaz nem a kilencedik emeleti erkélyen működteti, hanem a családi háza fészerében.
Jaj, ötven, száz évvel ezelőtt nem volt ez ilyen bonyolult és kivihetetlen, különösen száz évvel ezelőtt, amikor a falvak utcái, az országutak széle tele volt eperfákkal, sőt komoly epresek is előfordultak tájunkon, amikor az eperfa errefelé tájfának számított, egyfajta megélhetést nyújtott, például ha a selyemhernyó-tenyésztésre gondolunk. Sok helyen a fél falu szedte az eperfalevelet, a másik fele az epret s nyakra-főre főzték az eperpálinkát, amely pálinka abban az időben a legelterjedtebbnek, a legolcsóbbnak – hogy ne mondjam: a legócskábbnak – számított.
Bezzeg mára különös rangja és tekintélye van az eperpálinkának! Nehezen beszerezhető. Hiszen az eperfákat teljesen kiirtották errefelé, ehhez bizony még szegény megboldogult barátom, Fehér Feri is hozzájárult a maga módján, egy versével, mert hogy a költő az eperfákban látta nyomorúságunk egyik szimbólumát, az út menti eperfákban. Pedig hát ezek a fák adták az országutak vándorainak a csemegéjét, a vándortöpörtyűt. Azért Arany János verséből mindmáig visszabólogatnak azoknak, akik szívesen kóstolgatják a dudibrendit.
