Május végén egy nyugat-bácskai körutat volt szerencsém ejteni. Egy magas ülésű jármű trónusáról tekinthettem szét a táj felett. Azelőtt évtizedeken át közönséges gépkocsikon utazhattunk errefelé, amelyekből a rónaságot békaperspektívából szemlélhettem, most, ritka alkalomként, enyhe túlzással szólva, madártávlatból. Felülről tehát. Számomra gyönyörűség volt. Az alföld tengersík vidéke. Mert egy pillanatra még Petőfi is eszembe villant: Mit nekem ti zordon Kárpátok... stb.
A gyönyörűségérzethez hozzájárul a gyönyörű napsütés is. Már ért az árpa, mert ezen a tavaszon minden korábban érik, az ugyan némi aggodalommal tölti el az embereket, különösen azokat, akik természetközelben élnek. Mondjuk a maradéki földműveseket. Onnan, a gépjármű magas üléséről ugyan úgy látszott, hogy a határban minden talpalatnyi föld meg van művelve, de a határ ijesztően néptelen, senkit sem látni a barázdák között. Néhány évtizeddel ezelőtt ilyentájt tele volt a határ mozgó emberekkel, csoportos vagy magányos kapásokkal. Ma ilyeneket jóformán már csak az Újvidéki TV „logóján” lehet látni. A kapa, mint olyan, kiment a divatból. Ezt a kéziszerszámot is fölváltotta a gép, a kapálóeke. Nem túl rég még hány napszámosnak adott soványacska kenyeret!
Mintha nem csak a kézikapa tűnt volna el erről a tájról, a tanyák is erősen megfogyatkoztak, s a fogyatkozás erőteljesen betört a falvakba is. Kitapintható, bizony kitapintható a falvak elnéptelenedése. A figyelmes utas ezt már a rohanó gépkocsi ablakából is érzékelheti. Az elhagyott, megrokkant házak lesütött, üres tekintetéből. Egy ilyen parasztfészket a mellénye zsebéből kifizethet az európai utas. Egy távoli ír, vagy egy majdnem szomszédbeli szlovén. Egy havi fizetéséből.
Aztán, ahogy haladt velünk a magas ülésű jármű, nyugat felől borulni kezdett. A ragyogás eltűnt a táj felett, de borulni kezdett kívülről is. Mert már nem csak a kapa, a kapáló bandák hiánya bántotta a szemet.
Érdekes, hogy néhány nap múlva szemem elé bukkan egy kapa. Szokatlan helyen. Egy városi lakás erkélyén. Mit keres ott? – kérdezem az idős figarótól, aki hajnyírás közben afelől érdeklődik, tudom-e, mi volt a rablólétra? Mondom, tudom, alkalmaztuk is gyerekkoromban. Például, ha át kellett ugrani egy magasabb kerítést baracklopás céljából. Megörvend az öreg mester, percekig megáll a kezében az olló. S ha már ily közel jutottunk egymáshoz, újra megkérdezem tőle, mit keres a kapa egy sokemeletes bérház teraszán.
– A temetőbe járok vele – válaszolja oly magától értetődően, mintha csak ez volna a világ rendje.
Igen, mert már csak erre való. Lejárt az ideje, mint a rablólétrának.
