Szinte elképzelhetetlen, és mégis van. Hogy nem jut mindenkinek abból, ami nélkülözhetetlen minden ember számára. A mindennapi betevő falatból. Egy falat se.
Egyetlen falat se. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet élni enélkül? S miért nem jut mindenkinek abból az óriás kenyérből egy betevő falat minden napra, amikor ez volna a legelemibb követelmény, biztosíték arra a minimumra, hogy egyik napról a másikra átevickéljünk? Pedig mindennap könyörgünk érte: Add meg a mindennapi kenyerünket... Persze, nem elegendő a könyörgés, meg is kell érte dolgoznunk. Meg kéne. De még ez sem adatik meg mindenkinek. Mert nincs munkájuk. Ha tegnap még volt, mára elvesztették. Elbocsátották, felmondtak nekik. Nem beszélve azokról, akik még csak a munka, a kenyérkereset közelébe se férkőzhettek. Mert akadnak ilyenek. És már nem csak az elmaradott régiókban, a fejletlen országokban, hanem a legfejlettebbekben is.
Nagy veszélybe került tehát a mindennapi, a betevő falat biztosítása. A mindennapi kenyerünk... Mikor került a nyelvünkbe ez a két – allegorikus kifejezés? Az első a Miatyánkkal, a másodikat még Etelközből hozhattuk magunkkal? Hogyan nevezik ugyanezeket a dolgokat más nemzetek nyelvén? A szvakidasnyi ugyanaz a szerbeknek, mint nekünk a mindennapi? Feltehetően minden nép nyelvében előfordul, minden nép fiainak meg kell küzdeni a betevő falatért, talán még a kiváltságosaknak is, a milliárdosoknak, nekik, persze, a mind nagyobb falatért.
A mindennapi azért került nagy veszélybe, mert nem jut mindenkinek. Nem jut egy betevő falat se. Hogy lehet ez? Eleszik előlük a mohóbbak, a rámenősebbek, az erőszakosabbak, a szerencsésebbek? Harc folyik érte az emberek között? Harc folyik a betevő falatért? Ezt nevezzük kenyérharcnak? Egy újabb kifejezés, ami nem éppen mai keletű, de aligha Árpád hős hadai vagy magzatai tűzték a zászlójukra, inkább talán a bérharcosok, amely kifejezés valamiképpen visszautal a mindennapira.
Add meg nekünk... immár több mind egymilliárd éhes száj könyörgi, s akiknek megadatott a mindennapi betevő falat, nem akarják meghallani, tudomásul venni ezt a néma könyörgést. A földkerekség minden hatodik lakója éhezik.
Amikor ez a szörnyű információ a fülembe jutott, tüstént fölhívtam ősapánkat, Ádámot, s mondom neki, mi a nagy büdös helyzet momentán idelenn.
– Ti – tegeztem le fölindultságomban – megfogadtátok ugyan az Úr szavát, hogy SZAPORODJATOK és GYARAPODJATOK, de mi, ivadékaitok, valahol nagyon elhúztuk az egészet. A szaporodók és a gyarapodók között teljesen fölborult az egyensúly.
– Ezen egy csöppet se csodálkozom – felelte ősapánk. – Úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejetek lágya.
Folytatta volna még és folytatta is, de én kikapcsoltam a mobilomat. Nem vagyok kíváncsi annak a véleményére, aki – mikor nincs egy betevő falatom – kalács helyett tanácsokkal lát el. Miként a mi meggyarapodottaink.
