Az utóbbi években ismét divattá váltak a tanyák. Régieket újítanak fel, újak épülnek. Közülük némelyik vendéglőként működik, a másikon nagyban gazdálkodnak, a harmadik csak hétvégi házként szolgál, de van olyan is, ahol pontosan úgy élnek, mint ahogyan egy tanyán sok évtizeddel ezelőtt éltek – persze korszerűbb körülmények között. Ilyen tanya a Berkesék tanyája Óbecsén.
Már messziről látjuk, hogy szép, rendezett helyre érkezünk. Az udvart akácfák övezik. A bejárat előtt gyümölcsfák sorakoznak, és itt van a veteményeskert is két madárijesztővel. Később megtudjuk, hogy nevük is van: Gizike és Guszti.
A kapu nyitva áll. Két kutya szalad elénk csaholva, Pamacs és Donna, egy puli és egy mudiszerű korcs.
– Ez egy nagyon okos kutya – mutat a gazda Donnára, a korcsra –. A szájában behozza az udvarból a libatojást. Szépen megfogja, nem töri össze, és elénk teszi.
Berkeséknél, Jánosnál és Zsuzsannánál vendégek vannak. Zsuzsanna iskoláskori barátnője, Mulej (Szabó) Zsuzsanna, aki Szlovéniában él.
– Már harminc éve – mondja. – Amikor hazalátogatok, rendszeresen kijárok a tanyára a barátnőmhöz, pontosabban kikerékpározok, azért, hogy beszélgessünk, de azért is, hogy kapálgassak, segítsek is egy kicsit nekik. Jólesik a munka és lelkileg is megpihenek.
Öt percet sem ül velünk az asztalnál.
– Megyek vissza a kertbe, ti csak beszélgessetek.
A házigazdát a másik vendég faggatja, Törteli László Temerinből. Az asztalon egy nagy plakát fekszik az őshonos magyar háziállatok képeivel.
– Saját kedvtelésemre farmot csinálok, ahol kimondottan őshonos magyar háziállatokat tartok majd – árulja el a titkot László, aki színészi pályafutása után sikeres virágkertész lett. – Szürkemarhám nem lesz, mert sokba kerül. Itt egy borjúért négyezer eurót kérnek. Magyarországon olcsóbb ugyan, ám behozatala túl bonyolult. Mangalicám viszont lesz, és ezért vagyok most itt Berkeséknél, hogy megbeszéljem velük az üzletet.
Amíg az üzletről tárgyalnak, Zsuzsannával teszünk egy sétát a tanyán. Büszkén mutatja a disznókat, a mangalicákat.
– Öt anyakocánk van és egy kanunk. És hét kismalacunk. Most születtek. De nézzék meg a kotlósokat is.
A melléképülethez vezet. Valamikor istálló volt, most raktárként szolgál. Húsz kotlóst számolok meg, kettő alatt pulykatojás van. A kosarak között kiscsibék szaladgálnak. Néhány macska nézi őket.
– Nem bántják, legalábbis még nem vettük észre, hogy eltűnt volna egy is a csibék közül.
Megnézzük még a nyulakat, a hátsó udvarban kapirgáló szárnyasokat…
– Még galambdúcunk is van, de nincs benne egy galamb sem. Helyüket a verebek foglalták el.
A terepszemle után Berkes Jánossal bevonulunk a házba. Korszerűen berendezett konyha, szoba, fürdőszoba. Egy cserépkályha, amely télen az egész házat fűti.
– Van itt víz, áram, minden. Igaz, az áramot nem a hálózatból kapjuk, hanem magunk állítjuk elő. Napkollektorokat szereltettünk fel. Az így nyert árammal világítunk, működtetjük a tévét, a rádiót. Ha nagyobb áramfogyasztó készüléket, például porszívót vagy bojlert használunk, akkor bekapcsoljuk az áramfejlesztőt. Hamarosan mi is bevezetjük a vezetéki áramot, ugyanis fiunknak, Zoltánnak – aki egyelőre földműveléssel foglalkozik – az a terve, hogy jószágokat is tartson. A jelenlegi jószágállományhoz nem feltétlenül kell a hálózati áram, de mondjuk egy szarvasmarha-farmhoz már igen.
Berkesék két évvel ezelőtt költöztek a tanyára. Akkor örökölték.
– Nagybátyámé volt. Negyvenháromban épült, miután a negyvenkettes belvizekben előző tanyájuk összedőlt. Sok tanyát elmosott a víz. Akkora volt, hogy az alacsonyabban fekvő tanyákat csak csónakkal lehetett megközelíteni. Kőműves Antal bácsi és felesége, valamint fiuk, az én nagybátyám éltek itt. Ő vénlegény volt, így mi örököltük a tanyát. Mondhatom, hogy eléggé elhanyagolt állapotban kaptuk. A ház falai jók voltak, de a cserepeket ki kellett cserélni, az udvart beborította a gaz… Mindez nem kedvetlenített el bennünket, rendbe hoztuk az épületeket, az udvart, majd ültettünk fákat, akácot, eperfát, nyárfát, diót, most alakítjuk ki a gyümölcsöst, vettünk jószágokat, egy anyagkocát, két bárányt, kiscsirkéket... Két nyulunk volt, most harminc van. Ma már eladásra is jut a jószágokból. Egyre többen tudják, hogy nálunk van mangalicaszalonna, -sonka, -zsír, parlagi csirke… De nem azért költöztünk ide, hogy üzleteljünk. Feleségem már nyugdíjas, hamarosan én is az leszek, és itt sokkal tartalmasabb napjaink lehetnek, mint a városban. És tartalmasabbak is. Én egyébként tanyán születtem, szeretem a tanyát. A feleségem kissé félve jött ide, de most már annyira megkedvelte, hogy ha a városba kell valamiért menni, engem küld. A tanya körül van tizennyolc hold föld is. Azt fiunk műveli, persze nemcsak azt. Mert valamikor ennyi földből megélhetett egy család, de manapság már nem. Nekünk tizenhét hold földünk volt. A hetvenes években két új autót vehettem a termésből, és elkezdtem a házunkat is építeni. Emlékszem, hogy egy év kukoricatermésének az árát táskába tettem, elutaztam Nagyikindára és vettem egy vadonatúj Opel Kadettot, de még maradt költőpénz is. Ma ugyanekkora föld kukoricaterméséből lehet, hogy egy robogót vehetnék, de abból is az olcsó kínait.
Beszélgetünk a régmúlt időkről, arról, hogy Óbecse környékén, ugyanúgy, mint Vajdaság más részein, a tagosítás során nagyon sok tanya eltűnt.
– Ez a tanya tagosítás előtt a 262-es házszámot viselte. Ott a tábla. A tagosítás után a 47-est. Hivatalosan ma ez a házszámunk, de ha újra kapnánk számot az 5-öst viselné. Azt hiszem, hogy ez mindent elmond. Mellesleg, a tagosítás során 400 tanyát bontottak le, új pedig errefelé egy sem épült. Mi megmentettünk egyet.
