Egy vidéki, tehát nem újvidéki, ismerősömmel „futottam össze”, aki valahonnan a messzi zentai határból fáradt be a tartományi székvárosba halaszthatatlan ügye elvégzése céljából. Szemmel láthatóan megörültünk egymásnak. Ő nekem, hogy eligazíthatom ebben a nagy labirintusban, én őnéki, hogy informálhat a „kinti” életről. Mert ő még mindig azon az öreg tanyán él, ahol réges-rég megismerkedtünk, azon az öreg tanyán, amelyet az öregszülei meg a szülei próbáltak felvirágoztatni.
Miután dolga végeztével helyet foglaltunk egy nekünk való kiskocsmában, rátérünk a lényegre: hogy vagytok, mint vagytok, mi újság nálatok és így tovább. Mindenek előtt számba vesszük, hány éve találkoztunk utoljára. Nem megy könnyen. Kiderül, hogy mind a ketten felejtgetünk. A múló éveknek van egy ilyen „hozadéka” is.
S hamarosan az is kiderül, hogy ismerősöm még mindig gazdálkodik. Kibukik a számon az aktuális kérdés:
– Hány lábon állsz?
Elneveti magát:
– Te még mindig tudod ezeket a falusi dolgokat?
– Rendszeres rádióhallgató vagyok, különösen odafigyelek a faluműsorokra, nem valami jó hírek kelnek szárnyra.
Megerősíti, hogy nem.
– Ebben igaza van a rádiónak. Mert odakint mi csak azt hallgatjuk. Így nem is tudom – derül föl az arca – te firkálsz még?
– Keveset. Csak úgy fél lábon állva. De te, vagy ti hány lábon álltok odakint? – nyösztetem újra.
– Hát ami engem illet... várjál csak! – emeli fel a nyitott bal tenyerét, s a jobb keze mutató ujjával számolni kezd: – A búza meg a kukorica még mindig az első, újabban van egy darab dohány is, a cukorrépa is megy tovább, ez már, ugye három, mert a búza meg a kukorica nálunk mindig egy kalap alá tartozott, van aztán tizenkét anyakoca, ez négy, és ha nagyon szorul a kapca és otthon minden rendben van téve, ülök föl a traktorra, oszt szállítok, szántok vagy vetek másnak, akinek se lova, se traktora, ez lenne az ötödik lábam, a hatodik meg – nyújtja föl a jobb keze hüvelyk ujját –, úgyse találnád ki, a kofáskodás, mert van kis fóliasátrunk is. És most már én járok a zöldséggel a piacra, nem az asszony... Így. Mert tudod, manapság, ilyen kicsik, mint mi, egy lábon állva semmire se megyünk.
Úgy látszik, hat lábon állva valahogy még elbírja a ránehezedő hetvenöt (75!) esztendejének terhét.
