Több szempontból is aktuális problémát pendítünk meg az alábbiakban. Alig kezdődött el a nyár, s június hó utolsó előtti napján Péter-Pál is elérkezett hozzánk, s akadnak még tájunkon idős emberek, akik tudják, hogy valamikor e naphoz kötődött az aratás kezdetének ideje. Beértek a kalászosok, az árpa, a búza, s amikor még zabot, rozsot is vetettek ezen a szép alföldi rónaságon, talán már azok is kasza alá valók lettek.
(Rozs ugyan már csak a pékségekben kapható rozskenyér képében, ha annak a lisztje valóban rozsból őröltetett, zab pedig alighanem már csak abban a bizonyos mondásunkban található, amely mondás ily szemérmes írásműben, mint a jelenlegi, nem kaphat polgárjogot. De nincs az már az abrakos tarisznyában sem, minthogy abrakos tarisznya sincs, meg ló se, akinek időnként a nyakába akasztották ezt a kelléket.)
Tehát Péter-Pál, itt a nyár, megkezdődött az aratás.
De vajon kik aratnak máma?
Mert ez itt a nagy kérdés.
Röpke száz évvel ezelőtt még sokan kézi kaszával arattak, legtöbben nem is a sajátjukét, mert nem volt sajátjuk, elálltak hát részaratóknak. Részaratók. Itt is megállhatnánk egy-két szó erejéig, emlékezve azokra, akik élesre kalapált kaszákkal a vállukon, marokszedő lányokkal az oldalukon harmatos hajnalokon indultak a határba, tehát jó korán, mert napfelkelte előtt még kötelet kellett fonniuk, hogy a reggeli elköltése után legyen mibe bekötniük a búzakévét. És itt van ismét egy régi szavunk, a kéve, ami a búzamezőkről az irodalomunkba is beférkőzött (folyóiratcím, regénycím stb.). Száz évvel ezelőtt voltak már persze aratógépek is, sőt később megjelentek az aratócséplők, amiket kombájnoknak nevezett el a köznyelv. S ne feledkezzünk meg az aratósztrájkokról se! Tehát szép és kevésbé szép emlékek fűződnek a régi aratásokhoz, ha még maradtak azokból, akik szívükben őriznek ilyen emlékeket.
Az aratás ma is folytatódik, de ez az áldott emlékű régi szavunk egészen új, mondhatnám, lázítóan új tartalommal töltődik meg. Magyarán, minden köntörfalazást kerülendő: ma, ebben a nekilendült huszonegyedik században nem az arat, aki vet, aki a vetést betakarítja, tehát nem az arat, aki elvetette a magot, nem a magvető (mily gyönyörű szavunk volt ez is!), nem az, aki a beérett termést learatja, hanem az, akinek a magvetőhöz, az aratóhoz semmi köze, az, aki a gabonát, így a kenyérgabonát is fölvásárolja, forgalmazza. Neki csak az aratáshoz van köze, mégpedig igen vastagon. Így történhet meg, és meg is történik, hogy az aratásból az húz hasznot, akinek semmi köze sincs a tényleges aratáshoz. Csakugyan nem lehetséges az ilyenfajta „fejlődésnek” az útját állni?
