Nemrég egy bácskai takaros kisvárosban, ahol a többség még ugyancsak takaros családi házakban mulasztja a nappalait és az éjszakáit, egyet gondolt két tömbház lakója – mert már ebbe a kisvárosi csendbe és miliőbe is beletörtek a tömbházak –, szóval nagyot gondoltak a kalitka foglyai és elhatározták, rendbe teszik a két monstrum környékét. Erre a rendbetételre megvolt minden okuk.
Ugyanis a népesebb városok mintájára éjszakára itt, a két tömbház közé szorított téren gyülekeztek a környék süvölvényei. De még ha csak összegyülemlettek volna, hagyján, ám minden alkalommal, minden éjjel akkora lármát csaptak, hogy a szóban forgó két ketrecépületben a nyugalomra tért lakók nem tudtak aludni a föl-fölcsapódó ordítástól, üvöltéstől, eget repesztő dallikázástól. És hiába próbálták az eszüket vesztett kamaszokat jobb belátásra bírni és csendre inteni, nem hogy meghallgatták volna az emeletekről leüzengető lakókat, de még nekik állt följebb, visszapofáztak, sőt megfenyegették azokat, akik szót merészeltek ellenük emelni. A helyzet elviselhetetlenné vált. Persze nem a féktelen dáridózók részére, hanem azoknak, akiknek ezt el kellett viselniük. Rendőrt hiába hívtak, nagy ritkán ugyan kiszálltak a helyszínre, a lármázó gyerekeket lepisszentették, s máris visszakocsikáztak az őrsre. Lent a téren a buli pedig folytatódott. Hajnalig. A lárma szenvedő alanyai meg a takaró alá bújva ezerszer tették fel önmaguknak a kérdést: milyen szülők lehetnek azok, akik egész éjszakára kicsapják az utcára a csemetéiket? S milyen közösség az, amelyik képtelen rendet teremteni maga körül? A rendőrség munkájára is volt néhány keresetlen megjegyzésük.
Ugyanakkor nem volt elegendő, hogy a szóban forgó gyülevész társaság teleüvöltse az éjszakát, minden hajnalban maga mögött hagyta, ott a helyszínen, az eredetileg parknak szánt téren minden mocskát, szemetét. S amit csak tudott, kimozdított, elmozdított eredeti helyéről. Fölfeszegette az útburkolatot. Minden alkalommal valóságos csatatér maradt utánuk.
Ekkor született meg a lakók ötlete és elhatározása, hogy térszépítési akcióba fognak. És hozzá is fogtak. A kockaköveket, a padokat visszahelyezték eredeti helyükre (már azokat a padokat, amelyeket az éji huligánok nem zúztak pozdorjává), a gödröket betemették, a földet elegyengették, a szemetet összegyűjtötték.
Tették ezt annál inkább és annál lelkesebben, mert a kisváros csinosan tartott részein is beindult a tiszta környezetért folyó harc, röstellték volna, ha épp a saját két tömbházuk környéke marad ki ebből az akcióból.
Ám mit láttak és tapasztaltak az akció másnapjának reggelére ébredve? Még nagyobb fölfordulást, mint amit eddig minden reggel látniuk és tapasztalniuk kellett.
Ekkor született meg az az új, kollektív elhatározás, hogy a hajthatatlan térbitorlókat jövőre elküldik valamelyik tolerancia- vagy környezetkímélő ifjúsági táborba, ám nem biztos, hogy az elhatározást tett fogja követni, mert a nevezett táborok már így is túlzsúfoltak, s az azokból hazatértek az est beálltakor rendszerint fölébrednek, s a hosszú nyári éjszakákon át nem ülhetnek otthon egymagukban és tétlenül, találniuk kell egy jó kis teret, ahol kedvükre elszórakozhatnak. Hajnalig. Egy ilyen éjszaka után jól jön az egész napos pihenés, a jó kis szundi.
Hogy melyik kisvárosban, kistelepülésen avagy nagyban történt meg ez, ehhez hasonló? A célravezetőbb kérdés talán ez volna: melyikben nem?
