Épp akkor érek a buszállomáshoz, amikor befut a zsúfolásig megtelt társasgépkocsi. A plató tele várakozókkal. A legújabb rendelet szerint csak elől van felszállás, a buszsofőr adja a jegyeket, s ellenőrzi a bérleteket. Ez utóbbi gyorsan megy, az utasoknak csak fel kell mutatniuk az igazolványt.
A friss jegyváltás már körülményesebb: nem mindenkinél van apró, a nagyból a sofőrnek vissza kell adnia. Ezt a munkát normális időben a kalauz intézte, a városi buszokon azonban már régen megszűnt a kalauzkodás. Mindent a sofőr végez. Ő nyitja és csukja az ajtókat, ő osztja a jegyeket, ő ellenőrzi a bérletjegyeket. A legújabb rendelet a potyautasok ellen irányul. Ezeket próbálja kiszűrni az egy ajtón való le- és fölszállás. Lehetne ugyan jegyellenőr, de a buszok túlzsúfoltak, kinek van kedve és ereje negyven fokos hőségben átpréselődni a tömegen egy potyautas elcsípése, lefülelése végett?
Van időm bőven eltöprengeni ezen, előbb a tülekedő, ideges leszállókat figyelem. Miután minden potenciális leszálló földet ér, figyelmem a fölszállókra összpontosul. Ők is meglehetősen idegesek, tülekednek, dulakszanak. Mindenki elsőnek szeretne fölkapaszkodni, annak reményében, hogy ülőhelyhez jut a forró bádogdobozban. Innen lentről úgy látom azonban, hogy szabad ülőhely nincs, akik leszálltak, mind álltak, az új utasokra is ez vár.
De nem csak a le- és felszállók idegesek, a bent ülők és állók arcán is feszültség látszik, valószínűleg annak okán, hogy a le- és fölszállás kínos lassúsággal megyen. És mert hogy fullasztó meleg van a buszban, meg lehet benne főni. Mindenki arra biztatná a jegykezelővé avanzsált sofőrt, hogy csapja be már az ajtót és gyerünk, meg se állva a következő megállóig, amit ugyan félbeszakít még vagy két-három pirosra ugrott villanyrendőr.
Miközben – a le- és fölszállás közben – történik még valami. Ugyanis nem mindenki jár gyalog vagy buszon ebben a nagy fene tömegközlekedésben, sokan a saját gépkocsijukon törtetnek úti céljaik felé, mások taxikon. S minthogy a buszmegállóban veszteglő buszt nem tudják eme közlekedési eszközök kikerülni a velük szembejövők miatt, hát kénytelenek felsorakozni a még mindig veszteglő busz mögött, ezek aztán emiatt türelmetlenek, s hiába tülkölgetnek, visítanak a behemót busznak, nem indul.
S végre amikor mégis megindul, elvonul előttem az összegyülemlett gépkocsisor, összesen tizennyolc darab.
Föllélegezve integetek utánuk.
A tizennyolc gépkocsiban, ha mindegyikben csak ketten ültek, harminchat személy. A buszban is legalább ennyien lehettek. Ez összesen hetvenkettő. E tömegközlekedési epizód kábé öt percig tarthatott. Mind a hetvenkét utasnak öt percét rabolta el. Persze a városnak nem csupán ezen az egy pontján fordul elő hasonló. És ezen az egy pontján se napjában csak egy alkalommal.
Meg is fogadom magamban, hogy amíg a csikóim bírják, a tömegközlekedés legelviselhetőbb formáját, a gyaloglást gyakorolom.
