Minden irányból azt hallom, hogy a jelenlegi gazdasági válság legfőbb okozója a fogyasztó. Közöttük jómagam is, mert én se csinálok egyebet, mint percről-percre csak fogyasztok. Sőt másodpercről-másodpercre. Mert ha másodpercenként nem fogyasztanék újabbnál újabb adag levegőt, aligha lehetnék hasznos, aktív tagja a fogyasztói társadalomnak. Hiszen ma már mindnyájan abban élünk, abban szedjük a levegőt s fogyasztjuk az olcsó csirkeszárnytól kezdve a méregdrága fekete kaviárig mindazt, amit a piac kínál.
Érdekes módon azonban a mindennapi fogyasztásra voltunk kárhoztatva mi itt a boldogabb Keleten a szocializmus építése közepette is, de a lehetőségeink az objektív körülmények miatt korlátozottak voltak, például nem mindig ehettünk annyit, amennyi belénk fért volna és nejlonharisnya se jutott minden nő lábára, a termelés fő vonala a többtermelésre irányult, s ennek a homlokterében nem mindig a közszükségleti cikkek álltak, hiszen az országnak mind több tonna cementre és acélra volt szüksége a szocializmus erős alapjainak lerakásához. Korlátlan lehetőségek a távoli Amerikában kínálkoztak, de nem mindenkinek adatott meg a lehetőség, hogy áthajózzon oda.
Jobban is tette, hogy itthon maradt a fenekén. Ha kivándorolt volna, most nézhetné az eget. Jelenlegi jelenlétével csak szaporítaná azok számát, akik leginkább felelősek a gazdasági válság elmélyült kirobbanásáért. Mert éppen őket, a szerencsétlen amerikai fogyasztókat jelölték meg a szóban forgó válság legeslegfőbb okozóinak. Ugyanis húsz éven át többet költöttek, mint amennyit megkerestek. Egy nagyberuházóval, milliárdossal ez nem történhetett meg, mert ha a húszmilliárdos tőkéjéből naponta el is költött, el is fogyasztott egy-egy milliócskát, még mindig maradt neki jócskán tartalék, lévén olyan helyzetben, hogy a bevétele a „keresete” mindig tetemesebb volt a fogyasztásánál.
A szegény amerikai kiskereskedő, nyugat-európai hentes vagy a szocializmust építő ázsiai villamoskalauz az utóbbi húsz évben minden nap arra ébredt, hogy munkába indulás előtt térjen be a legközelebbi bankfiókba, igényeljen kölcsönt, hogy a napi igényeit gondtalanul kielégítse. A világ minden rádiója, tévéje, újságja reklámaival fogyasztásra buzdította, mi az, hogy buzdította: uszította hallgatóit nézőit, olvasóit. S most itt az egésznek az eredménye. Ha ezt egyáltalán eredménynek lehet nevezni.
De hogy a tudatlan tömegeket így be lehetett húzni úgy Nyugaton, mint Keleten, ezen nem kéne csodálkozni, amikor láthatjuk, hogy egész országokat rángattak be az eladósodásba, pedig eme országok élén iskolázott fők nyüzsögtek. Tudunk olyan szerencsétlen országról, amelyik naponta – hangsúlyozzuk: naponta! – csupán a kamatok fejében milliárd forintokat kell visszafizetnie a szocializmusban és a demokráciában felvett kölcsönök után. Hol van az az amerikai cipészmester vagy burgenlandi taxisofőr, aki hasonló lépésre adta volna a fejét? A tőkehalmozók most mégis őket szapulják és kárhoztatják.
