Két világtekintély elhatározta, hogy teljes napi böjtöt tart, így híva föl a figyelmet az éhezésre, az éhezők nehéz helyzetére. Ezen utóbbiak száma ugyanis eléri, talán már túl is haladja az egymilliárdot, ami, ugye, azt jelenti, hogy gyönyörű Földünkön minden hatodik ember éhesen, korgó gyomorral hajtja le esténként a fejét. Ha egyáltalán van neki hol lehajtania.
Mert aki éhezik, folytonosan éhezik, aki sohase lakhat jól, annak a lakhatósága is kérdéses, illetve az állandó lakhelye valamelyik városszéli nyomortanya, fej alá való puha párna, meleg takaró nélkül. És mégis le kell valahol, valahogy hajtania a fejét, hogy kialudva vagy kialvatlanul másnap ugyanarra ébredjen, amit a háta mögött hagyott. A nincsre. A folytonos éhezésre. A kemény, sötét reménytelenségre. Hogyan lehet egy ilyen életet végigélni? Egyáltalán élet ez? Éhezni napról napra, hónapról hónapra, évről évre. S nem annak a pár száz, pár ezer, pár százezernek, aki önhibájából vált éhezővé, hanem annak az egymilliárdnak, két Európányi embertömegnek, amely önhibáján kívül vált jelen világunk talán legnagyobb szégyenévé.
A mindennapi kenyerünkhöz hozzájutók lassan rájöttek arra, hogy valami nincs egészen rendben, ha minden hatodik szomszédjuknak morzsányi se jut a mindennapiból. Kong már a vészharang. S ennek a kötelét érdekes módon nem az éhezők húzzák, hanem a jóllakott világ legelhúzottabbjai. Rájöttek arra, hogy a világ ilyetén való alakulása komolyan veszélyeztetheti a teli gyomorral takarodóra térők nyugalmát, egzisztenciáját is.
Talán ez a felismerés adta a lökést a két világtekintélynek azon elhatározására, hogy egy teljes napon át egy falat nem sok, de annyit se vesznek magukhoz.
A saját pozíciómból kiindulva, akinek a részére egyelőre még biztosítva van a mindennapi betevője, úgy gondolom, nem túlságosan nagy megerőltetésembe kerülne, ha lemondanék holnap az aznapi reggelimről, ebédemről, vacsorámról, talán nem pusztulnék bele, sőt még az éjszakai nyugodalmam is nyugodtabb lefolyású lenne, mint általában, amikor teli hassal húzom magamra a takarót.
A két világtekintély is bizonyára könnyedén vészelte át a saját magára kiszabott egynapi koplalást.
A körükhöz tartozók közül valószínűleg még jó néhányan követték őket. Elképzelhető, hogy az alacsonyabb néprétegből is akadtak, akik fölfigyeltek az „akcióra” s beálltak az önkéntes koplalók sorába. Az úgynevezett nagy tömegeket azonban aligha érintette ez a „figyelmeztető” megmozdulás, próbálkozás. Sőt továbbra is azt kell látnunk, tapasztalnunk, milyen felelőtlenül – istentelenül – bánnak Krisztus testével. A másnapos kenyeret sokan kidobjuk. Ilyeténképpen tehát mi is hozzájárulunk az éhezők táborának növekedéséhez, nemcsak a milliárdosok, akik, ugye, minden földi baj és gonoszság letéteményesei. Pedig hát mi, ma született, ártatlan bárányok sem állunk mindig és mindenben felelősségtudatunk magaslatán. Ha egyáltalán rendelkezünk ilyen tudattal.
