– Szörnyű az idő. Zuhog az eső, villámlik, fúj a szél.
Ezt egy asszony mondta szeptember végén a szűk telefonfülkébe préselődve, fülére nyomva a kagylót. Haza telefonált, jó hangosan panaszkodott, így még akkor is hallottam szavait, amikor már jócskán eltávolodtam a fülkétől.
Akkor éppen nem esett az eső, nem villámlott, és a szél sem fújt, sőt a felhők mögül még a nap is előbújt.
– Tizenöt éve járunk ide, mindig az utóidényben, de még ilyen rossz időnk soha nem volt.
Ezt az a zombori nyugdíjas ember közölte velem, aki ugyanazzal az utazási irodával érkezett a görögországi Pefkohoriba, amelyikkel mi, és ugyanabban az épületben lakott a feleségével. Mert Görögországban vagyunk, a nyaralási idény végén. Azért az idény végén, mert csak erre futotta firkászi bérünkből. Szeptember végén egy fő
200–250 euróért két hetet tölthet Görögországban, júliusban és augusztusban viszont ennek az összegnek a háromszorosát kénytelen legombolni.
Amikor még márciusban befizettük a nyaralást, azzal vigasztaltuk magunkat a kései nyaralás miatt, hogy szeptember Görögországban a legszebb. Ekkor már nincsen kánikula, éjjel is lehet aludni, és a strandok sem túlzsúfoltak. A tenger pedig ilyenkor még meleg. Mindezt azoktól az ismerőseinktől hallottuk, akik már nyaraltak szeptember végén Görögországban.
Hát nekünk pechünk volt. Tizenkét órás utunkat végigkísérte az eső, és amikor átléptük a görög határt, ránk szakadt az ég.
– Ne izguljunk, a tengerparton sokkal szebb az idő – vigasztalt bennünket az útvezető.
Igaza volt. Nem esett, sőt a nap is kacérkodott velünk.
És igazuk volt azoknak is, akik dicsérték a nyárutót. Meleg volt, de nem kánikula, a tenger vize is kellemes volt, és a strandon sem taposták egymást az emberek. Négy napig.
Az ötödik napon beborult. Zuhogott az eső, villámlott, fújt a szél.
Három ilyen napunk volt, a többi pedig változóan felhős, ahogy a borongós időt az időjósok nevezik.
Amikor kisütött a nap, futottunk a strandra, majd futottunk lakosztályunkba, amikor napozás közben váratlanul eleredt az eső.
De hagyjuk az időjárást, a Görögországba vágyó olvasót lehet, hogy sokkal jobban érdekli az, hogy milyenek a strandok, milyen a város, milyenek az árak, van-e a környéken látnivaló...
– Vannak-e ott pálmafák? – kérdezte egy ismerősöm, aki a dalmát tengerpart minden zugát ismeri, de Görögországban még sosem járt.
Vannak pálmafák és citromfák is. Zöld citrom és sárga citrom. A kertek fáin majdnem érett mandarinok, narancsok gránátalmák lógnak. Az olajfák roskadoznak a terméstől. Októberben szüretelik a bogyókat. Mi már akkor szedtünk belőle. Megtöltöttünk két másfél literes pillepalackot azzal, hogy majd otthon sós vízbe áztatva ehetővé tesszük az olajfa keserű termését.
Persze, a boltban is vettünk egy üveggel, már elkészítettet. Hazacipeltük, majd két napra rá egy itthoni önkiszolgálóban azt kellett megállapítanom, hogy feleslegesen. A választék itt is ugyanakkora, mint a görög boltokban, és ugyanannyiba kerül itt is, mint ott.
Mielőtt indultunk, többen azt tanácsolták, hogy vigyünk magunkkal élelmiszert, mert Görögországban minden drága. Vittünk, de kiderült, hogy szinte semmi sem drágább, mint itthon. Sőt.
A tejet és a kenyeret kivéve minden annyiba kerül, mint itthon. A hús például olcsóbb. A csont nélküli karaj kilogrammja – amelyet a görög hentesek a húsos, szalonnás résszel együtt árulnak – három és fél euróba kerül. Nálunk csonttal együtt ugyanaz, ám szalonnás rész nélkül, öt és fél euró. Három euróért vettem papucsot, itthon ugyanolyat hat euróért kaptam volna el.
Egyébként azt tanácsolom mindenkinek, hogy Görögországba érve az első napot ne a történelmi emlékművek és egyéb látnivalók keresésével töltsék (mellesleg Pefkohoriban egy-két templomon kívül nincs is), hanem a boltokat, piacokat járják körül. Ha van piac, mert Kassandra-félszigeten ilyen sincs, kivéve a keddi napot, amikor a félsziget fővárosában Kassandriában a kevéske helybeli saját készítésű portékáját kínálja a turistáknak. A boltokat, bevásárlóközpontokat azért kell alaposan bejárni, mert hatalmas eltérések vannak egy-egy áru árában. Például ugyanazért a másfél literes vízért az egyik boltban 25 eurócentet, a másikban 40-et kérnek.
És az sem mindegy, hogy egy robogót napi húsz vagy tizenöt euróért vesz bérbe az ember. Annak ellenére, hogy a sziget körül autóbuszok közlekednek, mi robogót béreltünk és azzal kirándultunk lakóhelyünk környékére. Görögországban motorosvizsga (A kategória) szükséges a robogók vezetéséhez is, ezért ott, ahol új motorok vannak, nem is kell próbálkozni a bérléssel. A tulajdonos megmagyarázta, hogy nem adhatja ki a járművet annak, akinek csak B kategóriás gépkocsivezetői engedélye van, mert ha véletlenül baja esik a motornak, a biztosító nem ismeri el a kárt. Egy másik vállalkozó, akinek járgányait már csak a lélek tartotta, ezzel nem törődött. De szívbajos sem volt, a szétesőfélben levő robogóért úgyszintén elkérte a napi tizenöt eurót.
Negyedszer voltam Görögországban, és negyedszer állapítottam meg, hogy szép. Néhány dolog azonban nagyon hiányzott. Először is a piac, annak hangulata. Halat csak boltban lehet venni – a nagyvárosokban biztosan nem így van, de ki fog minden reggel Pefkohoriból Szalonikibe száz kilométert utazni halért. Mellesleg a hal drága. Pontosabban ugyanannyiba kerül, mint mondjuk az újvidéki Mercator Áruházban a jégbe hűtött friss hal, de ezért drága.
Ami még hiányzik, azok a halászhajók, csónakok, a kikötő, a móló ringó utasszállító hajókkal, az esti nyüzsgésével.
És végül a konobák. Azok a kis ivók, borospincék, amelyek talán csak Dalmáciában vannak, sehol máshol. Ahova az ember esti sétája során betérhet egy-két pohár borra, és ahol a borosgazdától és az ott székelő helybeliektől mindent megtudhat, ami csak életükről, mindennapjaikról, a városról, a halászatról… érdekli.
