Az időjárás mindig is befolyásolta a könyvhét sikerét. Az idei volt sorrendben a 84. Már úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, hiszen a csütörtöki megnyitó előtt néhány perccel elállt az eső, és a tűzoltózenekar hagyományosan körülmasírozhatta a teret. Abban a tíz percben telt meg Budapesten a Vörösmarty tér közönséggel.
Mert csak akkor jönnek, ha nem esik, hiszen csöpögő esernyővel még kinyitni sem szabad egy könyvet. A víz a könyv halála.
Meg persze sok minden másé, hiszen ott hömpölygött szinte karnyújtásnyira a Duna, ami közvetlenül fenyegette a várost, és akkor egy felhőszakadás is sokat számított, az a néhány centiméternyi csapadék is, ami leesett.
Minden könyvhét más, az ideit emlékeink között az árvízzel együtt őrizzük meg. Hétfőn zárult a rendezvény. A könyvek még nem is kerültek a helyükre, nálam polcokon, egy kupacban hevernek. Ilyenkor még véleményt sem lehet mondani a termésről. Még ha ismerek is némelyikből előzetesen megjelent részleteket, azért mindenki ismeretlen könyvet vesz, amiről csak azután mondhat bármit, miután megismerkedett vele. A hivatalos lista és katalógus csak egy támpont, de azon kívül is akadtak ígéretes könyvek, no meg hozzájön még tucatnyi, amit kap az ember, amikről eleve nem tudhat sokat.
A korábbi könyvheteknek voltak előre beharangozott sikerkönyvei, melyek nagyrészt bejöttek. Az idén nem voltak ilyenek.
Kicsit mindent egybemosott a kínálat áradata. Már nem biztos, hogy annyit számítottak a nevek, már nem biztos, hogy meg tudták őrizni presztízsüket a korábban jelentősebbnek számító kiadók, hiszen vándorolnak, elmozdulnak a szerzők és a könyvek is. Úgy látom, hogy rengeteg kiadótól hoztam haza valamit, olyanoktól is, melyekről nem hallottam még.
Ha a vásárló szempontjából gondolok vissza a könyvhétre, akkor a választékra nem lehet panasz, valóban minden standon lehetett valamit találni. De hogy mennyit lehetett ebből megvenni, az költői kérdés. Nosztalgiázni szoktunk ilyenkor, hogy bezzeg az én időmben egyetemistaként a zsebpénzemből megvehettem, amit csak akartam. Manapság az árak magasan vannak.
Márpedig a könyvhét élményét mindenki olyannak szeretné megőrizni, amilyen fénykorában volt. Vannak gyűjtők, akiknek még mindig fontosak a dedikációk. Ha nem is tudja megvenni a legújabb könyveket, kihozza a dedikálásra a régieket. Némelyikről nem is tudtam megállapítani, hogy még a kilencvenes években vette meg, vagy antikváriumból való. Nem új jelenség az sem, hogy ilyenkor kihozzák dedikáltatni az antológiákat is, legalább egy tucat antológiába írtam bele a nevem a novellám fölé, amelyekben az utóbbi harminc évben megjelentem.
Eddig csak a kortárs irodalomra utaltam, holott ugyanolyan rangot vívott ki magának a rendezvény kistestvére, amely tizenkét évvel ezelőtt csatlakozott: a gyermekkönyvnapok. Úgy láttam, hogy a családosan érkezők legelőször ezeket a standokat vették célba. Érdemes lenne írni róla, hogy a legújabb generációnak is kialakult az igényeihez mért piaca. Úgy gondolom, hogy régebben inkább arról volt szó, hogy mit erőltessünk a gyerekekre, most pedig öntudatos kis olvasókat láttam, akiket hagytak válogatni.
A családi programokba beletartozott a nagy folyó megtekintése is. Nemcsak a gyerekek voltak rá kíváncsiak. Felnőttek is jöttek, sokan két-háromszáz kilométert tettek meg, hogy láthassák Budapesten a Duna történelmi vízállását.
Sokan a Gellért-hegyről távcsövekkel követték a tetőzést. Nem volt, aki ne kapta volna elő a mobilját a parton, hogy megörökítsen valamit, ahogy rakják a homokzsákokat, ahogy szivattyúzzák a pincékből a vizet. A gátőrök nem győztek a turistákkal fényképezkedni, hagyták azt is, ha valaki el akart helyezni egy homokzsákot, míg a párja ezt lefilmezi. A városnéző buszok a hidakon húztak el lassú vonulásban, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse az áradást, mert mégis más valamit a tévében nézni vagy az újságban. Több ezer embernek megvan a maga nézőpontja ugyanarról a pillanatról. Nemcsak a város lakói tartották nyugtalanítónak a látványt. Az adománygyűjtő sms-ek száma vasárnap és hétfő között megháromszorozódott.
Nyomban megjelentek a felső rakparton az árusok üdítőkkel, kürtőskalácsokkal. Létezik katasztrófaturizmus, de ennek semmi jelét nem láttam. Aki ide kijött, az inkább szurkolni jött, hogy sikerüljön a vizet megfékezni. Még éjfélkor is villogtak a vakuk. Nem lehet tudni még ma sem, hogy pontosan hogyan lesz ennek vége. Akkor, a tetőzés előtt egyszeriben mindenki érintett lett, soha ennyi idegent nem láttam még egymással beszélgetni. Mindenkiből kihozott valami személyeset a látvány, amit meg akart másokkal osztani.
