Amikor az ember első alkalommal vesz részt egy fesztiválon, az egész egyszerűen magába szippantja őt, majd a néhány napos extázis után csak annyi marad meg benne, hogy „ez tényleg jó volt”. A második találkozás már óvatosabban indul, megpróbáljuk tudatosan megközelíteni a rendezvényt, megérteni, mi az, amitől az jó… aztán magába szippant és jön az extázis.
Így jártunk mi a soproni VOLT Fesztivállal az idén. Azzal a rendezvénnyel, amelyet szülőatyái a „legszerethetőbb magyar fesztiválnak” titulálnak, és igazuk van. Mint ahogy Népszabadságos kollégánknak is igaza van, aki pedig a Sziget kistestvérének nevezte a VOLT-ot, mert valami hasonló, mint a legnagyobb magyar fesztivál, de mégis sokkal inkább megmaradt a miénknek, mert kisebb, emberközelibb, és a külföldi sztárfellépők mellett a fókusz mindig is a magyar zenei élvonalon maradt. Ehhez még annyit lehetne hozzátenni, hogy Sopron szereti, és a sajátjának tartja ezt a rendezvényt és nem is hagyja veszni, ellentétben számos másik várossal és fesztivállal. Ezt fontosnak tartom előrebocsátani, és felhívni a figyelmet, hogy a folytatásban feltűnő személyek inkább csak érdekességként jelennek meg, korántsem azt tükrözik, hogy itt az emberek ne szeretnék ezt az egész dolgot.
CIRKUSZ, CSIRKE, TOPLESS
Az idei VOLT zenei felhozatala tarka és színvonalas volt. Voltak közepesen nagy külföldi nevek, itt voltak a magyar zene aktuális kedvencei, na és a nagy öregek is. Az utóbbiak közül mindjárt az első napon színpadra lépett Nagy Feró és aktuális Beatrice nevű zenekara, amelyben dobosként már a főnök fia, Nagy Attila Botond mutatta meg magát. Feró pedig hozta a formáját. Volt egy kis Johnny B. Goode, egy kis Shake, Baby Shake – amit a közönség kérésére úgy énekelt, hogy Segg, bébi segg –, azután a hetvenes évek végének klasszikusaként a Katicabogárka, egy dal a vesztébe rohanó rendszerről, az Utálom az egész XX. századot, a rendszerváltás környékéről, amelyben a magyarság minden tragédiája benne van az említett százéves érából és voltak új dalok is. Az olyan szerzemények, mint például a Jöjjön hozzám minden ronda lány, vagy a Nem lehet megkapni minden lányt, határozottan pozitív fogadtatásra találtak a tizenéves közönség körében. Azután előadták a Feró által a Bikininek írt Mielőtt elmegyek című dalt is, amelyről Feró néhány éve úgy döntött, túl jó lett, úgyhogy visszaveszi. Mondjuk erről a Bikininek nem szólt, mert másnap ők is előadták.
Érdekes produkciót adott elő a Thirthy Seconds To Mars, amelyben nem kevés volt a show-elem. Karikában pörgő akrobata, szaltózó artisták és egy énekes, aki, mintha kissé szeretethiányban küzdene, folytonosan megerősítést várt és kapott a több tízezres tömegtől. A kiugró koncertek között kell említeni a Papa Roach színre lépését is. Énekesük leginkább egy hiperaktív kölyökre emlékeztetett, akit kiengedtek a gumiszobából. Az első pillanattól az utolsóig ugrált, konferált, kommunikált, énekeltetett, egyszóval nagyon ott volt, amivel további pluszt adott az amúgy is dinamikus, pörgős daloknak.
Mindenképp említést érdemel a fesztivál legőrültebb produkciója, az „ezek nem normálisak” kategóriába tartozó Soerii&Poolek. A dolog már akkor is nehezen érthető, amikor kiderül, hogy a kétszemélyes nevű együttesnek ennél jóval több tagja van. A két névadó Lego figurának öltözve áll színpadon, rajtuk kívül énekesnők váltják egymást, emellett végig ott egy csirke, aki fekvőtámaszozik, egy törpe és nem utolsósorban egy toplesben megjelenő hölgy, nem kis erotikus provokációt biztosítva a produkciónak. „Nem kis munkánk van abban, hogy a nagyon jó zenét úgy csináljuk meg, hogy az nagyon rossznak tűnjön” nyilatkozták korábban. A „tedd össze a tenyered, ha minden paraszt integet” hangzású refrén mondandóján meg mindenki gondolkodjon el.
A PÉNZVÁLTÓS NÉNI ÉS AZ IDŐS BORÁSZ
A mindennapi életben is
lehet érdekes emberekre akadni Sopronban. Egy korábbi jelentésben a Tescós sofőrt már megemlítettem, akinek felrobbant a kereke, de ebben a bevásárlóközpontban dolgozik egy hölgy is, aki valószínűleg nem nagyon dobódott fel attól, hogy több tízezren esznek, isznak meg sátoroznak az ő városában, miközben ő egy zöld kalitkában eurót vált. Így hát, amikor a kérdésére azt válaszoltam, hogy nem hallom, mert nagy a zaj az áruházban, megjegyezte, hogy „biztos megsüketültem a VOLT fesztiválon, azért nem hallom”. Három opció merült fel. Az egyik, hogy közlöm vele, hogy az ilyen kedves hölgyeket nálunk Szerbiában medvék elé vetik, a másik szerint kedvesen mosolyogva széttártam volna a karomat és azt kiabáltam volna neki, hogy „Magyarország szeretlek”. A harmadik mellett döntöttem, miszerint fogtam a forintomat és távoztam, mert hát… nincs otthon medvém.
András bácsi, a borász egy másik eset. Egy morgós, szókimondó, rendszerető („rendnek kell lenni”), idős borász („hetvenéves múltam a k…a életbe”), akit nem lehet nem szeretni. Kissé vicces, amikor a tudatukat egyre inkább eltompító zömében tizen- és huszonéves fiatalokat akarja megrendszabályozni és el akarja nekik magyarázni, hogy az illemhelyet nem lehet használni, mert az eldugult (Megint telesz…tátok a klozettot).
De soproni volt az a bácsi is, aki, miután látta, hogy a kirakatban borokat nézünk, elkalauzolt bennünket egy másik borászhoz, „ha olcsó, de jó bort akarunk inni”. És tényleg.
Persze, mondom, mindezt az ember a VOLT Fesztivál extázisában lazán, nevetve éli meg, ők mindannyian üde színfoltjai egy városnak és egy rendezvénynek, amely remélhetőleg még sok évig várja a fesztiválozókat.
