Csoma Sándor édesapja huszonöt évvel ezelőtt a krónikásnak a következőket vallotta: „Ahányszor itt, a szárazföldön elfogott a krízis, mindig a tengeren, az óceánon szerettem volna vigasztalást találni. Gyerekkorom óta bennem van ez a tenger. Pedig itt, Feketicsen, nemigen van alkalma az emberfiának arra, hogy megbarátkozzon a nagy vizekkel. Én mégis úsztattam mindent már apró koromban, mindent, ami csak úszni tudott.”
Gyerekkori álma – igaz, rövid időre, mindössze egy esztendőre – megvalósult. Óceánokon hajózhatott, volt Mexikóban, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, Ázsiában, Afrikában.
Amikor hajója a közeli tengereken kötött ki, otthonról, a bácskai kis faluból magával vitte fiát, Sándort.
– Akkor fertőzhetett meg a hajókkal.
Mert Csoma Sándor hajós. Igaz, nem az óceánokat és a tengereket járja, hanem a Dunát, a Tiszát, a Szávát, a Rajnát, a Majnát és Európa csatornáit. Pontosan akkor lépett először hajósgyakornokként a zombori hajótársaság hajójának fedélzetére, amikor édesapja a krónikásnak életéről, gyerekkori álmáról vallott, 1984-ben.
– Szerettem ugyan a hajókat, de nem hajós szerettem volna lenni, hanem katona. Engem az egyenruha vonzott. Az általános iskola után a légvédelemnél jelentkeztem felvételire. Nem sikerült. Később kétszer próbálkoztam a tengerészetnél, de ott sem sikerült. Ekkor jelentkeztem a hidronautikai középiskolába, arra gondolván, hogy ha ezt az iskolát befejezem, könnyebben felvesznek a katonasághoz. Hidronautikai technikus lettem, de ez sem volt elegendő ahhoz, hogy katona legyek. Abban az időben sok volt a hajós a folyókon. Nehezen találtam munkát, három éven át minden mással foglalkoztam, csak nem a szakmámmal. Végül 1984-ben sikerült munkába állnom a zombori hajótársaságnál.
A hajósoknál két évig tart a gyakornoki idő. Ezt ledolgozta, majd huszonnégy évig ennél a vállalatnál maradt.
– A nyolcvanas évek elején még fűtött a kalandvágy, és miután letettem a gyakornoki vizsgát, édesapám nyomdokaiba szerettem volna lépni. A montenegrói tengerpartra utaztam azzal a szándékkal, hogy szakképesítésemmel munkát találok egy hajón. Voltam Dubrovnikban, Splitben, végigutaztam a tengerpartot, de ígéreteken kívül semmit sem kaptam. Azt is megtudtam, hogy ha kapok is munkát, az csak egy évre szólhat, kadétként ugyanis csak ennyi időre vettek volna fel. Bizonytalannak láttam ezt az utat, ezért hazajöttem és maradtam a Dunán.
A sikeres gyakornoki vizsga, néhány év munka és egy újabb vizsga után Csoma Sándor hadnagy lett. A folyami kereskedelmi hajók hadnagya. Hadnagyként már a tengeren is haladhatott volna a ranglétrán, de kapitány csak akkor lehetett volna, ha elvégzi a tengerészeti középiskolát. Ehhez már nem volt kedve.
– A folyón mások a szabályok. A folyón középiskolával és néhány év gyakorlattal hadnagy lehet az ember, négy év múlva pedig kapitány. Nem szükséges a főiskola. Sokáig hadnagyként dolgoztam, nem gondoltam kapitányi tisztséget szerezni. Rokonok, ismerősök beszéltek rá, hogy vizsgázzak le. Kilencvennégyben ezt meg is tettem.
Azóta a belvizek kapitánya.
-- Legtöbbet a Dunán hajóztam, sódert, homokot szállítottam önjáró uszályokkal. A Dunán, de a Tiszán, és a Száván is. A Tiszán volt egy kísérleti hajózásom, nagy hajóval megpróbáltunk felhajózni a kiskörei gát fölé. Sikerült eljutnunk egészen Tiszaújvárosig. Ez komoly vállalkozás volt, külön vonalkormányost alkalmaztunk. Ha ismeretlen vizeken hajózunk, a navigátornak joga van maga mellé venni egy vonalkormányost, aki ismeri a számunkra ismeretlen terepet. Négyszázhatvan kilométert hajóztunk fel a Tiszán, nagyméretű kereskedelmi hajóval. Ezzel rajtam kívül és néhány fős legénységemen kívül aligha dicsekedhet más. A próbahajózással arról bizonyosodtunk meg, hogy ekkora hajóval ilyen mélyre nem hajózhatunk be a Tiszán.
Csoma Sándor két évvel ezelőtt hajót cserélt. Hajót és vállalatot.
– Egy holland vállalkozó Újvidéken vállalatot nyitott és két hajóval üzemanyagot szállít. Az egyik hajónak én vagyok a kapitánya. Üzemanyagot szállítunk Magyarországról, Bulgáriából. A Duna torkolatánál még nem voltam, eddig csak Ruseig hajóztam le, de a másik hajónk már a Fekete-tengeren is járt. Én azonban voltam Rotterdamban, onnan szállítottunk le egy tankert. Végig a Rajnán, majd a Duna–Majna-csatornán, és végül a Dunán. Ez az út több mint háromezer kilométer. Két hét alatt tettük meg Karlócáig, de ha a Fekete-tengerig utaztunk volna, három hétig tartott volna az út. Völgymenetben. Visszafelé kétszer ennyi időre lenne szükség.
Arról beszélgetünk, hogy a hajósoknak nincs utánpótlásuk. A mai fiatalokat nem érdekli ez a szakma, pedig ma már egészen más hajósnak lenni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, amikor még kezdetleges műszerek voltak a hajókon. Ma már nemcsak radarokkal látják el azokat, hanem korszerű komputeres navigációs rendszerrel.
– A szabály szerint egy hónapot dolgozunk, egy hónapot pihenünk, de nagyon gyakran eltérünk ettől a szabálytól. Gyakran több hónapot is a hajón maradok. Az ilyen munka nem vonzó a fiatalok számára. Meg az sem, hogy hosszabb ideig távol kell lenni a családtól. Pedig ma már interneten állandó kapcsolatban lehetnek velük. Még az sem vonzó számukra, hogy bérünk magasabb az átlagosnál. Igaz, nem túl sokkal, de magasabb. Meg aztán kedvezményes munkakorunk van. Én hatvanegybeli vagyok, és hat év múlva, tehát ötvenöt éves koromban már nyugdíjas lehetek.
Azt, hogy nyugdíjasként majd mit csinál, még maga sem tudja. Lesz bőven ideje a családra, de valószínűleg kedvtelésből asztalosi munkát végez. Szerszáma és érzéke is van hozzá. Csoma öregapja, Csoma Mihály ugyanis messze földön ismert asztalos volt.
Addig azonban, amíg ez a békés korszak nem következik be Csoma Sándor életében, még sok ezer kilométert kell megtennie a tengernél semmivel sem veszélytelenebb Dunán.
Csoma Sándor: Egyre kevesebb a hajós
