Kinyitod a postaládát, tucatnyi színes reklámújság, vásárlásra buzdító nyomtatvány hullik ki belőle, no meg a befizetésre váró borítékolt számlák, amelyek úgyszintén nem mentesek a reklámtól. A villanytelep öt százalék kedvezményt ígér, ha huszadikáig kifizetem az elhasznált áramot, az egyesített házbérszámla mellé csatolva találom a családi költségvetés kímélésére szolgáló csomónyi ajánlatot, a lakásbiztosítás legkedvezőbb változatait...
Az ajtófélfába bedugva hőszigetelést végző cég hirdetőlapja (találó felirattal: „ha ez az újság ide befér, baj van a résekkel”), a kilincs mögé beszorítva az Idea nagyáruház pazar nyomtatványa – húsz százalékot megtakaríthat, ha most vásárol, csak most, csak ameddig tart a készlet stb., kerti grillezők, töltött pulykamell, sztereó fülhallgató és ki tudná megjegyezni, mi minden van benne? Épp úgy, mint a Mercator nyomtatványaiban.
A kisüzletek egymás után zárnak be, tegnap még pékség volt a túloldalon a háromszor négyes lyukban, ma már fúrnak-faragnak benne valamit, holnapután papírkereskedés nyílik ott, máris tele van a lépcsőházunk padlója a szétszórt, eldobált hirdetőlapokkal. Kicsit távolabb karácsony előtt még tágas (de meglehetősen üres) gyógyszertár volt a Raiffeisen Bank mellett, ma már kínai üzlet van a helyén. Száz méterrel odébb a Swisslion édességbolt helyén meg az Intesa Bank működik már egy ideje. Az egyik közeli lakótömb alagsorában a NIS-Naftagas jólmenő festék- és műanyag üzlete is átadta helyét egy bárnak, amelyben csak nyáron, a kinti asztaloknál van némi forgalom, a nikotinprohibíció miatt. Sorolhatnám még, de ennek nincs vége. Egyik üzlet, egyik vállalkozás csődbe jut, egy másik ugyanott megpróbál meggazdagodni... Egy a közös bennük. Amelyik jó terméket árul, az tönkremegy.
A minőségnek ára van, az embereknek meg pénzük nincs. És talán ez a magyarázata annak, hogy a kétszázméteres utcában immár három kínai üzlet és négy kínai étterem is működik. Díjmentesen hordják házhoz a maréknyi főtt rizst, ánizsszagú meg egyéb fűszeres szójaszószokkal meglocsolva, a zsírtól átitatott papírdobozkából a bambuszrügyek közül (ami egyébként magyar csempészáru, gyermelyi cérnametélt, és semmi köze a bambuszhoz) egy kicsiny vízi lény wokban pörkölt fél fejéből kifordult parányi szemgolyó bámul a megrendelőre. Szépiahal volt valamikor, mielőtt kifogták a kínai tengerből (remélhetőleg nem a japán partok közelében). Sem a szag, sem a látvány nem emlékeztet már régen arra az első kínai luxusétteremre, a Szecsuánra, amely jó harminc évvel ezelőtt nyílt a Duna utca elején... De látom, a futárok rendületlenül szaladgálnak, sokkal többször, mint a motoros pizzaboyok. Nem csoda, egy nagyobb pizza (értsd: tíz deka kenyértésztából és két deka Carnex munkásfelvágottból készült paradicsomszószos kihűlt bodag) árából három adag ilyen kínai zutyulék is rendelhető.
Így van ez a kínai boltokkal is. Sőt, lehet, hogy az összehasonlítás nem is eléggé kifejezett, mert azért még nem halottam arról, hogy az itteni kínai ételtől valakinek komoly(abb) baja lett, vagy netalán bele is halt volna a megrendelt kosztba. Nem, legfeljebb nem esett jól neki, otthagyta, esetleg a kutyáknak dobta, és többet nem evett olyat. Ez a maximum. De nem ez a helyzet a kínai boltokban árult holmival. Igaz, arról sem halottam (még), hogy valaki halálát okozta volna az ott vett áru, de lakástüzet okoztak már különféle forralók, villogó fenyődíszek, szétrobbant már tölthetőként eladott ócska elem, okozott már mély sebet a kézben összeroppant kombinált fogó, és sorolhatnánk reggelig az egyéb kellemetlenségeket, amelyek együttjárnak a kínai selejttermékekkel.
Nem vagyok olyan gazdag, hogy olcsó árut vegyek – hangzik a régi, de mostanában már egyre igazabb szólás. Ám az ember alaptulajdonságai között valahol ott van a fukarság is. Nem a zsugoriság, csak a fukarság, a spórolási vágy, meg bizonyos fokig az örömérzet, hogy lám, nyolcszáz dinárral olcsóbban vette az autópumpát, mint a haverja tavaly ilyenkor. Csak az örömbe mindig vegyül egy kis üröm is, különösen amikor rádöbben a keserű valóságra, ami nem nagy valami, csupán annyi, hogy az autójának mégiscsak négy kereke van, a szép új piros pumpa dugattyúja pedig már a második abroncs helyrehozása után kettétört, szárával együtt. A haver meg már egy éve pumpálgatja a rozoga Yugo kerekeit, neki a gumikkal van örökös baja. Okos volt, amikor nem fukarkodott és szelelő, rossz abroncsaihoz legalább egy használt, de jó Fadip gyártmányú pumpát vett az ócskapiacon...
Az autópumpa nem veszélyes, csak bosszantó dolog. De vannak életveszélyes kínai termékek is. Valamikor a hazai gyártmányokat lenéztük, meg nem vettük, csak ha nagyon muszáj volt. Személy szerint nagyon visszasírom az újvidéki kábelgyár termékeit, a čačaki fémárugyár kiváló kobalt fúróit, a Jugodent precíz szerszámait, a szlovén gyártmányú Zreče meg Unior kulcskészleteket, a boszniai acélművek fűrészlapjait... Most meg kell elégedni az olykor kapható macedón gyártmányú kábellel is. Ahhoz képest, amit a kínainál vettem, e macedón termék világbajnok. Mert az történt, hogy abban az agyonzsúfolt kínai üzletben, ahová szinte hetente betérek nézelődni és a bennem mocorgó fukarságtól néhanapján valami ostobaságot meg is vásárolni, megláttam egy műhelylámpát, és most mondjam azt, hogy beleszerettem? Hosszú, legalább húszméteres kábel volt felcsévélve a csomagolásra, kapcsolóval ellátott, bárhová felakasztható foglalattal, törés elleni biztonsági fémburokkal, no meg olyan szép narancssárga volt, hogy azt a háromszázötven dinárt minden bizonnyal megéri – gondoltam én.
Megvettem. Az első használat tízperces volt, nem történt semmi. Világított, ki-be kapcsolt, lógott, ahová akasztottam. Másodszor már tovább volt szükségem rá, fél óra után ki kellett cserélni benne a százas égőt. Az égőcsere után valami szagot éreztem, nem tagadom. Harmadszor is elővettem egy-két nap után, a kapcsolója tönkrement, nem lehetett kikapcsolni, összeolvadt. A foglalat egy része rácsorgott, ráolvadt a villanykörtére. Más nincs, ki kell húzni a fali csatlakozásból, a hálózatból. Mondom az utódomnak, nyúljon oda, húzza ki. A dugó a falban maradt, a kábel a kezében. Fogom magát a lámpát, a másik kezemmel a bemenő kábelt, hát az meg az én kezemben marad! Szétmállott az egész, bárhol is próbáltam, a hosszú háromeres drót morzsolgatásra szétvált. És akkor derült ki, hogy nem is háromeres, csak kéteres, a falban maradt dugón a ráragasztott földelés csak imitáció volt. A huzalban három-négy hajszálvékony licni, azaz drótszál, semmi több. Van itt ebben az országban valaki vagy valamilyen szerv, aki vagy amely valamilyen biztonsági igazolást adna ki, hogy egyáltalán forgalomba hozható-e, árulható-e ilyen szemét? Mert ez aztán az a javából. Ezt a lámpát abból csinálhatták, amit a globalizálódott világ szemétdombján már másodszor is összegyűjtöttek. Palackokból gyártott másodlagos nyersanyagból készített és újból a szemétre került használt csomagolóanyagból.
Vettem macedón gyártmányú kábelt, tökéletes. Métere nem került harminc dinárba sem. Elég nekem a tízméteres műhelylámpa is, nemde? Akinek csak egy élete van, az ne fukarkodjon, ne akarja kínai termékkel megspórolni tíz méter villanydrót árát.
Látta, tapasztalta, lejegyezte és lefényképezte:
