Meg-megállítom a szomszéd fiatalembert unalmas, ám annál aktuálisabb kérdésemmel: sikerült-e elhelyezkednie, munkát találnia? Jó fél éve diplomázott, végzett, az édesanyja el is dicsekedett vele: tízessel! De úgy látszik, hiába a kitűnő eredmény, a fiú csak teng-leng, miközben halomszámra gyártja és nyújtja be a kérvényeket – hasztalan. Terméketlen talajba ültettek a szüleim, rosszkor születtem, deficites pályát választottam, a fateromnak meg nincsenek kiépített kapcsolatai befolyásos emberekkel – szokta mondogatni mérsékelt öniróniával.
Több hasonló sorsú társától hallottam: akinek ma nincs száz diplomája, nézheti az eget. Hasonlóan vélekednek a mesterek is: aki csak a kéménykotráshoz ért, de nem tud beverni a cipőtalpba egy faszöget, vagy fölszerelni az eresz alá egy esővizes csatornát, akinek nincs a kisujjában egyszerre és egyidejűleg tíz mesterség csínja-bínja, az veheti a szerszámosládáját és indulhat vele a vakvilágba.
Egy diploma, egy tanult szakma manapság szép kevés a boldoguláshoz.
Az önmagát megreformáló kapitalizmusnak ezermesterekre van szüksége. Aki tegnap még jó hírű autószerelő volt, de az iparág világszerte válságba került, az gyorsan tegye magát alkalmassá, sürgősen képezze át magát, hogy megfeleljen a mélyépítészet igényeinek, ha nem akar az utcára kerülni, szaporítva ezáltal a munkanélküliek táborát.
Az átalakulófélben lévő társadalmak ösztönzik is az úgynevezett többprofilú foglalkoztatás előretörését. Kezd a kenyérkeresőkben és családfenntartókban meggyökerezni a felismerés, hogy egy egész életre szóló mesterség, hivatás gyakorlásának az ideje lejárt, ma a munka piacán az érvényesülhet, akinek a zsebében legalább öt végzettségnek a diplomája lapul, vagy az ujjaiban, az izmaiban legalább tizenöt tanult szakma bizsereg és feszül.
Száz szónak is egy a vége: újkori ezermesterekre, mérnökökre, tanárokra, tudósokra van szükség, olyan dolgozókra, profittermelőkre, akik aktív életük folyamán akár húsz mesterséget, foglalkozást stb. is cserélni kénytelenek, ha önmagukat, a családjukat és a nagyszüleiket a felszínen, a létminimum felett akarják tartani. És országról országra, kontinensről kontinensre kutyagolnak újabbnál újabb munkahely keresése közben.
A mai ezermesterek ősei nem ilyen erőteljes társadalmi nyomás kényszerétől váltak ezermesterré, hanem a vérükben, a génjükben volt ez a csodálatraméltó képesség. A többségtől eltérően értettek mindenhez, környezetük megbecsülte őket, s ha már minden kötél szakadt, mondjuk az új nagyharang toronyba való felvontatása körül, hívták az ezermestert, aki ebben a speciális dologban is felülmúlta a profikat.
Sajnos az ilyen teljesítményekre képes ezermesterek eltűntek a történelem süllyesztőiben, kár, nagy kár értük, mert ha manapság is köztünk lehetnének, a világ aligha jutna mind közelebb ahhoz a katasztrófához, ami felé dübörögve halad.
