Az edenkobeni hegy

(a szerző felvételei)

Mintha ennek a helynek az Édenhez lenne köze, ahol csak alkotni kell.

Ha egy fa messziről mozdulni látszik, akkor kiderül, hogy valaki mögötte rejtőzik, és vár rám a szürkületben. Amikor kisgyerek voltam, sohasem szerettem egyedül az erdőben, haladni az eltévedéssel fenyegető ösvényen, folyton hátrapillantva, közben az járt kitörülhetetlenül az eszemben, hogy bármelyik pillanatban ismeretlenül elém toppanhat, aki addig lesett rám, és az csakis rossz szándékú lehet. Különben eszembe sem jutott volna a szorongásnak ez a távoli emléke, ha a Weinstrasse nem éppen az erdőkkel kapcsolatos mesék birodalma lenne.

Hittem a fák múlhatatlan varázserejében. Láttam a hajnalt, éreztem, hogy ott várakozik a sötét hegy túloldalán, csak lassan lopakodva, észrevétlenül kúszik át, amikor felpárállanak a felhők a tisztásról, lebegnek még a tengerszem fölött, hogy bizonytalanságban hagyjanak, aztán indulhatok a végtelennek látszó szőlősorok mentén, indulhatok hazatalálni.

Egy napon rászántam magam ismét az erdőre, hogy ebben a kiszámíthatatlan rengetegben fedezzem fel képzeletem hajdani óriásait, szabaduljak meg a mesebeli manókkal kapcsolatos viszolygásomtól; megtapogassak bátran sohasem látott, puha testű növényeket.

Akkor jöttem rá, hogy Pfalz vidéknek mítoszai valóban innen származnak, a környezetleírások annyira pontosak, így hihetőekké válnak tőlük azok a lények is, melyeknek eltűnéséről még árulkodnak a rezdülő lombok, mintha éppen most szöktek volna tekintetem elől; nem hittem korábban azt sem, hogy léteznek ennyire piros gombák, fehér pöttyökkel, melyekkel a mesekönyveket illusztrálják, és hogy vannak tenyérnyi, smaragdzöld mohák foltokban a fenyők északi oldalán.

Itt, a hegy lábánál a legsötétebbek az éjszakák. Az ablakon áthajolva néztem az óriást, inkább csak odagondoltam a koromsötétbe, melynek közepén I. Lajos király nyári lakját láttam, egy pompeji ház mintájára épült, az éjszaka közepén úgy hatott, mint egy kivilágított ablak egy sötét épület közepén. Ilyeneknek tűntek az arányok. De nem ez volt az egyetlen fényforrás: a műterem tetőablaka is világított az udvar túloldalán. Hans még alkotott a gránátalmafák felett.

Hans Nopper az egyik legelismertebb kortárs német festőművész. Mindig irigyeltem a festőket, mert restek és némák maradhattak, nem kellett nekik semmilyen nyelven megszólalni, felolvasni, csak állni mélán, okos tekintettel a saját kiállításukon a mellett a pasas mellett, aki megkérdőjelezhetetlen szakértelemmel méltatja elévülhetetlen munkásságukat, holott hiába: az egész közönséges mázolás csupán, színek és formák egybekenése, tubusok halomba rakosgatása. De bezzeg megírni egy regényt megszabott határidőre, és amikor nem megy, az éjszaka közepén kihajolni egy mondatért a friss levegőre, visszamenni a bekezdésbe, és nem találni azt a helyet, ahova az a mondat illene, ezért bezzeg nem sajnált engem senki, csak én magamat.

Kíváncsi voltam a képekre, mindig is érdekelt, hogyan fest egy festő, mintha nem az lett volna a természetes, hogy a művészek szemérmesen dolgoznak; ha belegondolok, meg tudnám fojtani, aki mögém áll, miközben araszolok a soraimmal előre. Mert amíg nem kész, addig csak ketten vagyunk, csak mi fontolgatjuk, hogy mi történik rosszul vagy jól ebben a történetben, a gép meg én. Mert mintha vonakodna olyasmit rögzíteni, ami nem illik oda. A képernyő ilyenkor hezitál és hunyorog, hogy ez hamis, így hamis lesz, és nem hajlandó addig engedelmeskedni, amíg ki nem javítom.

Már az első napokban mindenkiről tudtam valamit a művészházban, legalább nagyjából, hogy min dolgozik, csak éppen róla nem. Úgy ismertem meg ezt a különös hangulatú helyet, ahogyan az erdőt, a szőlőket, a völgyet: napról napra, hónapról hónapra a tekintetemmel követtem a művészeket, már a gesztusaikból sejtettem, hol tartanak, vagy azért, mert elmondták, vagy éppen ellenkezőleg: szótlanul csak látszani akartak valamilyennek éppen, mint a bagolyszemes erdei pillangók, palástolva jelenlétüket és ihletük pillanatnyi csöndjét. Ahogyan a művészek megörökítik őket. Emberből vannak ők is. Látni a nagyvonalúságukat vagy a kicsinyességüket, az előzékenységüket vagy az egoizmusukat, még ha ezek nem is ellentétpárjai az emberi tulajdonságoknak, voltaképpen mégis így próbáltam magamban definiálni a természetüket, és persze elfogadni őket olyanoknak, amilyenek, hiszen ez a meghívás mindannyiunk számára záros határidőre szólt.

Közben kerestem a saját fámat az erdőben, amely mögül előléphetek, hogy azt mondhassam: ez én vagyok, ilyen vagyok. Úgyis rólam szól már minden történet, elegem lett mások életét élni, idegen hősök dicsőségéhez gazsulálni. Az olvasás szempontjából ez úgysem oszt vagy szoroz, mindenki ahhoz a polchoz megy, ahol keresnivalója akad.

Hansból kivételesen hiányzott ez a szándék, a művészek természetesnek mondható szereplési vágya. Hetekig csak a köszönés számított az egyetlen kommunikációs formának, az is szemlesütve, kötelességszerűen. Ilyennek képzeltem a sorozatgyilkosokat, akik elrejtőznek a nyilvánosság elől egy ilyen isten háta mögötti házban, hogy feltűnés nélkül éljenek titkos szenvedélyüknek, miközben szokásos mindennapjaikban legfeljebb az fedezhet fel apró szokatlanságokat, aki közelebbről is ismeri őket.

Miért éppen óriás kaktuszok és gránátalmafák veszik körül egy szőlőhegy tetején? Ráadásul az udvari épület, amit én a második emelet magasságából láttam, a gonosz boszorkány mézeskalácsházára hasonlított. Mert olyan régi volt, mint egyébként minden. Miért szeretnek az emberek ilyen múzeumban élni? Ráadásul nála az ablakok különböző méretűek voltak, és az emeleten csak este gyúlt ki a lámpa, ahol a hálószobája lehetett. Tette a dolgát nap nap után, de ha kinéztem néha az udvarra, fogalmam sem volt, hogy voltaképpen mi az a dolog, amit valójában tesz, csak fel s alá járt sötétkék munkásoverallban, mint valami vízvezeték-szerelő.

Sokáig nem alakult ki róla semmilyen véleményem. Minden jel arra mutatott, hogy ez a kiismerhetetlenség és távolságtartás végig kitart. De már másnap kiderült, hogy különös érzékkel figyel a legapróbb részletekre.

Miért nincs itt kutya, kérdeztem Hanstól, mivel azt gondoltam, hogy ez mindig is vadászkastély volt. Erre jelentőségteljesen bólogatott, hogy valamikor itt az ebek valóban nagy becsben álltak, de a művészeket most zavarnák.

Nem akartalak megijeszteni, mondta Hans, csak láttam tegnap is, hogy azokat nézed, a bokrokat; oda temették a kutyákat. Meghökkenve fordultam meg.

Nem tudtad, hogy 1806-ig a Herrenhaus a birtokkal együtt Wimpffen báróé volt?

Na és? Még ha ilyen hatalmas is a kert elől-hátul, azért nem gondoltam, hogy így hagyják ezt a hátsó kertet érintetlenül, csak mert itt hantolták el kedvenceiket.

De ezek nem akármilyen kutyák voltak, mondta Hans, hozzátartoztak a hagyományhoz: mindegyik saját életet élt, valakihez tartozott, köztük egy magyar vizsla is. Nem csak úgy általában csaholtak, léteztek, mint hasonló társaik. Itt mindenki számított: az emberek és az állatok egyaránt.