Ha egy idegen megkérdezi tőlünk, mi a mi népi hangszerünk, elsőként a citerát említjük. Már honfoglaláskor megismerkedhettek hangjával mindazok, akik abban az időben éppen utunkba kerültek. Anonymus Gesta Hungarórumában citharéda néven említi, hozzátéve, hogy Árpád vezér udvarában szólt ez a hangszer. Igaz, akkor még alakja nem hasonlított a mostanihoz, de citera volt, magyar húros hangszer.
Alakja, formája évszázadokon át változott, mígnem felvette a mai alakot. A citerák rajongóinak többsége elfogadja a hangszert olyannak, amilyennek őseitől kapta, semmilyen módosítást nem tűr el rajta. Mások viszont ezen az ősi hangszeren is folyton újítanának valamit. Még nem láttam villanyciterát, de biztosan van már ilyen is. Ha már van villanyhegedű, villanydob, villanygitár, miért ne volna villanycitera is.
Nemrég Óbecsén jártam, ahol szerbiai és magyarországi újítóknak volt egy szemléjük, és azon – a huszonegyedik század gépei, motorjai, növénytermesztő berendezései között – meghúzódott a huszonegyedik század citerája is. A tiszaalpári Nagy-György Sándor időnként megpengette, hogy asztalához csalogassa a látogatókat, nézzék meg találmányát.
– Szeretem a hangszereket, de citerázni nem tudok – szabadkozik a hetven év körüli újító, amikor megkértem, játsszon el egy szép tiszaalpári dalt. – Hegedűn eljátszhatok, ugyanis a helyi népdalkörben hegedűn játszom. Ez pedig egy asztali citera, amely lábakon át, ölbe lehet fektetni, mégis úgy szól, mintha asztalon volna. Egy citerás asszony egyszer viccelődve azt mondta nekem, hogy boldog lehetek, mert a hegedűvel nemcsak állva, hanem ülve is játszhatok, ő viszont csak állva pengetheti a citeráját, és ezt a lába már egyre nehezebben tudja elviselni. Mondtam neki, Maris, készítek én neked olyat, amelyen ülve is zenélhetsz. Nagyon kedveltem a bendzsót, volt is belőle otthon néhány, közülük egy, amelynek megsérült a nyaka. Egyébként tizennyolc éves koromban készítettem egy tizennyolc húros bendzsót. A meghibásodott bendzsót összeházasítottam a citerával, úgy, hogy a citerába beépítettem a bendzsó membránját, így az asztal helyett ez erősíti a hangot. Néhány helyen már be is mutattam, még Gryllusz Vilmos, az ismert népzenész is megcsodálta. Találmányomnak a bendzsócitera nevet adtam. De a lantciterán is újítottam, a húrok alá helyeztem egy lemezt, így ennek a hangját is felerősítettem.
Megpengeti mindkettőt, majd elmondja, hogy ezek az újítások a citerások körében nem váltak népszerűvé, még senki sem rendelt tőle, és Maris sem játszik rajta, a faluban pedig azt mondják rá, hogy mit okoskodik ez a Nagy-György Sándor. Hát persze, nehéz prófétának lenni egy kis közösségben. Talán ezért nem sikerült a gaztakaró találmányát sem hasznosítania. Ez egy hajlított vasdarab, amelyet az eke mögé szerelnek, és ez a vasdarab szántás közben teljesen lenyomja a gazt.
– Azt mondják, hogy már van ilyen. Tudom ezt én is, hogy van, de drága, meg az nem egészen ilyen és a gazt sem tünteti el teljesen. Ez viszont igen, és szinte semmibe sem kerül, egy darab vasból elkészíthető. Vasdarab pedig minden parasztháznál van.
Asztala előtt, a földön egy fából faragott emberke folyton billeg jobbra-balra, széttárt karját forgatja. Csillát megkérem, fényképezze le azt is.
– Á, az nem találmány, azaz nem az én találmányom, csak egy elfelejtett tárgyként állítom ki, olyan tárgyként, amely igen hasznos lehet a szőlősgazdáknak, a gyümölcstermesztőknek, és mindazoknak, akiknek valamit permetezniük kell. Ez a szélnándor. Nem szélkakas, hanem szélnándor. Nálunk így hívták. A szélkakas a szél irányát mutatja, a szélnándor pedig azt, hogy fúj-e a szél vagy sem. Ha a szélnándor táncolt, akkor nem permetezett édesapám.
Ez itt, a kiállításon, folyamatosan táncol, mert mögötte lévő kis ventilátor állandóan fújja rá a levegőt. És a bendzsócitera húrjai is ismét megszólalnak.
