Az első olyan volt, mintha valahol a közelben, a lépcsőházban a huzat becsapta volna az ajtót. Tompa, hatalmas csattanás, és semmi más. Az egyik óra este nyolcat, a másik nyolc óra tíz percet mutatott. Aztán később a hírekben hallottam, hogy pontosan nyolckor indultak meg a légicsapások az akkori Jugoszlávia ellen. A déli tartomány székvárosában, Prištinában kezdődött el az őrület, és perceken belül kiterjedt az egész országra.
Északi irányból, délről, nyugatról, Bosznia felől is érkeztek a bombázók, a kisebbek. A hatalmas légierődök, a B–52-esek már itteni idő szerint délután háromkor elindultak valahonnan Angliából, meg azt is mutatta a BBC, hogy amerikai támaszpontokról is felszálltak ugyanabban az időben. De valahogy mindannyian csak ijesztgetésnek, fenyegetésnek vettük az egészet, szeret a gazdag és erős világ hencegni, izmait mutogatni, már nem egyszer megtette ezt. Még mindig nem hittük el, hogy bombázni is fognak azok a hatalmas gépek. Pedig a budapesti barátaim már napokkal előbb idetelefonáltak, hogy a ferihegyi repülőtér egyik távoli, elkerített, őrség alatt álló részében egyre több NATO-vadászbombázó gépet látnak mindennap, nagy a sürgés-forgás körülöttük... De ennek sem kellett jelentenie semmi különöset, hisz az anyaország kissé korábban lett a szövetség friss tagja, és ilyen helyzetben logikusnak tűnt, hogy ott repülőgépeket látnak.
A második már jóval durvább volt. Talán jó fél órával később csapódott be, a Heréskert nevű városrész egyik laktanyája mellett, lakóházak közelében. Az első robbanás idején az apáméknál voltam, de azonnal hazamentem. Az óriási, tizenhat emeletes toronyépület előtt nagy volt a tömeg, mindenki kimenekült az épületből, legalábbis úgy gondoltam a rengeteg szomszéd láttán. Felmentem a tizennegyedik emeleti lakásba, hogy elzárjam a fő vízcsapot, no, meg a Macó, a cicánk is benn maradt a lakásban, azt is le kellett hozni... És ott fenn, a magasban ért a második, a heréskerti becsapódás. Légvonalban mintegy másfél kilométerre. Éreztük mi a romániai meg a közép-szerbiai földrengéseket is ott fenn, a tizennegyedik emeleten, de az a bomba aztán túltett mindegyiken. A földrengésnél enyhén hullámzott minden, el akart szökni alólunk a padló, ez meg más volt. Előbb megindult az épület, aztán a liftakna felől kegyetlen csikorgás, csattogás hallattszot, kinyíltak az ajtók, az ablakok, kintről sárgásvörös fény tódult be a falakra, és csak azután ért oda az iszonyatos hang, ami valójában nem is volt olyan hangos, hanem inkább valamilyen mély, hatalmas, félelmetes erő jött belőle. Szóval, teljesen ismeretlen jelenség volt számomra, dübörgött minden, valahonnan a közelből, és egyszerre a távolból, mélyről is.
Felhívtam a deszkfőnököt, mondtam neki, ezt a második bombát se hagyják ki az összefoglalóból, pontosan megmondtam a becsapódás helyét, távcsővel néztem a magasból a lángokat, és láttam az elsőnek is a lángjait, még sokáig, órákig égett a kliszai rendőrlaktanya...
Az éjszaka, tizenegy évvel ezelőtt, március 24-én szerteszét aludtunk. Felhívott a kislányom fiúja, megengedem-e, hogy elmenjenek hozzájuk, Temerinbe, ott mégsem lesz semmi, nincs mit bombázni, mégiscsak biztonságosabb, mint itt, a nagy városban, ahol annyi a potenciális célpont. Rendben, beleegyeztem, elmentek. Lányom a hetven-egynéhány napos tébolyt ott töltötte, valójában azóta is ott él. Az a nap, március 24-e felejthetetlen lesz számára, de mindannyiunk számára is. Azon a napon éltünk át először (és remélhetőleg utoljára) bombatámadást.
Nyolc évvel később, március 24-én este, szintén nyolc óra tájban megszólalt a telefon. Ötvenkét centis, nem túl kövér ugyan, de egészséges, megvan a keze-lába, a körmei, a fülei rendben, úgy ordít és üvölt, ahogyan egy újszülöttnek kell. Az első kisunokám. Meg eddig az egyetlen.
Ilyen az élet. A kerék forog, ha rajta vagy, egyszer lent, egyszer fent vagy. Pontosan ugyanazon a napon, és szerdai napon. Lent pedig már eleget voltunk...
