Az meg nincs, kivétel az a maroknyi – mondjuk csak egyszerűen, minden jelző nélkül úgy, hogy – polgár, aki előtt még ebben az országban is nyitva áll minden út. De nem úgy előttünk, nekünk továbbra is kuss, és örüljünk, ha két-három napi tartózkodásra szóló pecsétet nyomnak útlevelünkbe azok, akikkel ősidők óta egy nyelvet beszélünk, akikkel a történelem folyamán ősidők óta egy hazában éltünk, eltekintve a huszadik század elején bekövetkezett események óta eltelt időszaktól. A tíz évvel ezelőtti és a kissé korábbi történéseknek tetemes részben közük van a mostani dolgokhoz, hisz ezek okozták azt, hogy semmi nem úgy történt, ahogyan a múlt század nyolcvanas éveinek a legvégén beindult minden, és most sem történik semmi úgy, ahogyan annak a józan logika szerint történnie kellene. De hát a történelmet nem mi írjuk. Visszacsinálni semmit nem lehet, ezen kár is keseregni.
Londonban élő új sógorom kezébe került a múltkorjában ez a felvétel. Megszólalt belőle a művészlélek: milyen szép kép, csak mintha egy kis hiba lenne rajta, mintha két Nap kelne fel egyszerre? És most, mikor ezeket a sorokat írom, a mellettem dolgozó ifjú kolléganő is kezébe veszi a felvételt, és szinte ugyanazt mondja kérdve: napfelkelte? Mindkettőjüket megértem. Az egyik sokezer kilométrnyire volt innen tíz évvel ezelőtt, és még a legmerészebb álmában sem támadhatott olyan gondolata, hogy egyszer valamikor családtagként látni fogja annak a hídnak az újjáépítését, amelyet épp egy angol tengeralattjáróból kilőtt cirkálórakéták romboltak le. A másik tizenkét éves kislány volt akkor, és célpont nélküli, csendes Tisza-parti kisvárosban élte gyermekéveit szüleinek oltalmában, és a három hónapig tartó tébolyból minden bizonnyal semmit nem érzett, legfeljebb csak annyit, hogy akkor, tíz évvel ezelőtt, esténként nemigen járkáltak a városka lakói sehová.
De mi aztán megéreztük. És most, öt nappal ezelőtt egy pillanatra ismét előtörtek, felvillantak bennem a rémísztő képek: ivóvizes tartálykocsi a sarkon, az emberek sorban állnak vízért... Ugyanez a látvány a sportközpont mögötti és a limáni parkban csordogáló artézi kutak előtt is. Csak nincs légiriadó, de az emberek ugyanúgy cipelik a hatos, tízes csomagolású ásványvizes palackokat, mint tíz évvel ezelőtt. Pedig csak egy nagyobb javítás miatt egy napra száradtak ki a csapok az egész nagyvárosban és környékén... Nincsenek kékes-fekete, óriási és kegyetlenül büdös, nyersolajszagú gomolyfelhők sem, a légiriadót sem fújja egyetlen sziréna sem. És hála Istennek, sehol sem ugat fel (teljesen hiábavaló és felesleges volt tíz évvel ezelőtt is) egyetlen légvédelmi gyorstüzelő ágyú...
Tíz év elmúlt, és nem történt semmi. Megbuktattak egy elnököt és állítólag az egész rendszert, amelyet ő teremtett és ő képviselt. A bukott, és immár népirtással, emberiesség elleni súlyos bűnökkel vádolt elnököt elvitték nemzetközi ítélőszék elé. A miniszterelnököt, akinek az elnökösködése alatt történt mindez, a bukott elnök feloszlatott speciális alakulatának emberei lelőtték. Néhány hazai megasztár maffiózó és üzletember is időközben kivárta és megkapta a saját 9 milliméteres golyóját.... A bukott elnök időközben elhunyt a börtönben, de helyette többen is cellát és ágyat kaptak ugyanott, minden bizonnyal megérdemelték. Kisebb-nagyobb hullámzásokkal ugyanúgy megy az élet, mint tíz évvel ezelőtt, azt azonban senki nem hiszi, hogy a tíz évvel ezelőtt, ezen a napon kezdődött szörnyűségek megismétlődnek majd. A tíz év alatt nem történt semmi olyan dolog, ami rám, rád, ránk, ezrekre, százezrekre, milliókra, a mi életünkre valami különösebb hatással lett volna, vagy lenne most. Nagyon úgy néz ki az egész, hogy nem is tettünk, nem is akartunk tenni semmit azért, hogy jobb legyen, de ami a legrosszabb, nem is nagyon tehetünk. És nagy baj az is, hogy nagyon sokan kezdik már elfelejteni, hogy valójában miért is kezdődött el pontosan tíz évvel ezelőtt este 8 után tíz perccel az a szörnyűség... És ha az ok elfelejtődik, akkor idővel egyszer akár megismétlődhetnek mindazok a dolgok, azok az előzmények, amelyek ezekhez az elfelejtett okokhoz vezettek akkor. Ez a táj nem arról híres, hogy többszáz éven át nyugalom és béke szokott honolni rajta...
Nem kell elfelejteni a tíz évvel ezelőtt kezdődött tébolyt. De úgy kell rá emlékezni, ahogy történtek a dolgok: eszelős, magukat nemzetmentőknek nevezők, nem sokan (de nem is olyan kevesen) felgyújtottak egy szép, nagy országot, a parázs még tíz évvel ezelőtt is izzott, majd (immár otthon) ismét lángra kapott. És akkor úgy kellett elfojtani a tüzet, mint az égő olajkutakat: robbanóanyaggal.
Gondolkodjunk. Ne feledjük a félelemtől eszelős tekintetek, a vízért sorban állók, a zárt üzletek, az álló gyárak, az üres tantermek, a napokig tartó áramszünetek, a hónapokig tartó benzinhiány, az este nyolc után teljesen kihalt utcák, a vöröslő ég, a fojtó füstfelhők, a kénköves lőporbűz, a tetőkre hulló csattogó, forró repeszek infernóját...
