A tavasz első napjának sugarai betörnek az üresen kongó szerkesztőségi terembe, az ellenfényből ismerős mély basszushang szólal meg: – No, téged is lehet látni?
Röstellem, hogy eddig még nem gratuláltam neki a rangos díjhoz, de hát ő régi nyugdíjasként hajnali tízkor jár be az újságjaiért, mi, nyugdíj előtt állók meg kicsit később kezdünk összeverődni odabenn. Kérdezősködök.
– Hát, bevallom, alaposan meglepett ez a díj. Igaz, közülünk, itteni öregek közül néhányan már megkapták, neveket hadd ne soroljak most. Meglepett, és megörültem neki. Ülj csak le, majd elmesélem, mi minden jutott eszembe a napokban, miután a fiam a nevemben átvette ezt a kitüntetést.
Leülünk egy üres asztalhoz, van belőlük elég mostanában. Németh Istvánt nem lehet nem meghallgatni. Amit mond, és ahogy mondja, úgy tűnik, mintha most készülő kötetéből olvasna fel.
– A nevek néha összecsengenek az ember fülében, ez történik most velem is, a díj hallatára azonnal ifjúkorom jutott eszembe. Még otthon éltem, Kishegyesen, amikor már megjelentek novelláim meg az első kötetem, és akkor, 1955-ben bekopogott hozzánk a Magyar Szóból két újságíró, Sztáncsics András és Steinitz Tibor. És ez a Sztáncsics Bandi engem lecsalt Újvidékre, újságírónak. Előbb az akkori Ifjúságnál dolgoztam, majd később átkerültem a napilaphoz. Terepjárót faragtak belőlem, Matuska Mártonnal jártuk a terepet, a falvakat, faluriportokat készítettünk, megszólaltattuk a gazdákat, a parasztokat, a mesterembereket, szövetkezeti munkásokat, meg mindenkit, akiről úgy véltük, mondanivalójának az újságban a helye. A legtöbbször úgy volt az, hogy Marci a párttitkárt, a szövetkezeti elnököt kereste fel, én meg bekopogtam a paphoz vagy a tanítókhoz. Aztán később nekem is csak be kellett lépnem a pártba...Még kétéves pártiskolát is kijártam, persze nem padok között, hanem munka mellett.
– Tudod-e, hogy milyen nehéz az arany? Honnan is tudnád, soha nem nyomtak a kezedbe aranytéglát. Nekem igen. Ketten kaptak el, hogy el ne essek a súlytól, a bori olvasztóművek vezetősége röhögött rajtam. Bejártuk az egész országot, Bánátot, Bácskát, Baranyát, Szlavóniát, a Muravidéket, Macedóniát, Szerbiát, Boszniát... Arab szót életemben akkor hallottam először, amikor a Tjentištén Josip Broz mellett álltunk és Nasszer beszédét hallgattuk. Máskor, szintén külföldi államfő belgrádi látogatásakor pedig Szerencsés Jóska kollégám hívta fel a figyelmemet kajánul: nézd, ilyen kopott, koszos cipője nincs otthon, nálatok a hegyesi melósnak se. Haile Szelasszié etióp császárról volt szó.
– Hogy milyen újságíró voltam, vagyok? Én úgy érzem, sose voltam igazi, teljes újságíró. El tudod-e képzelni, hogy egyetlen parlamenti tudósítást sem írtam soha, azokat, a politikai dolgokat másokra bízták. De ahogy visszagondolok és számolni kezdek, alighanem több mint háromezer interjúalanyt, riportjaimban szereplő személyt szólaltattam meg, papoktól, plébánosoktól kezdve traktoristákig mindenki készségesen beszélt, nyilatkozott nekem.
Közbeszólok, hogy én azért tudok másról is, voltak napok, hetek, hónapok, amikor nem csak riportok, vidéki életszagú írások jelentek meg a tollából. – Nofene, mikor ugyan? Mondom neki, pontosan tizenhárom évvel ezelőtt. Akkor, amikor azt a nyomorúságosan vékony, pár oldalas, kis formátumú lapot nyomtattuk és neveztük Magyar Szónak, akkor, amikor naponta ötször is felzúgtak a légiriadót jelző szirénák, akkor, amikor kigyúrt, méter nyolcvanas katonarendőr-ezredesek szerkesztették az ország napilapjait, amikor a főváros szívében laptulajdonosokat lőttek fejbe, akkor te, Németh István, olyan jegyzeteket, kommentárokat hoztál nekünk – és mi azokat le is közöltük –, hogy bármelyikért elvihettek volna bennünket. Meg nyugdíjas korodtól függetlenül téged is. A főszerkesztő szerint naponta borotvaélen táncoltunk miattad, írásaid miatt, amelyekben egyértelműen kimondtad, hogy kit/kiket kellene felkötni az egész téboly miatt, amibe mi, itteni magyarok is épp úgy belekeveredtünk, mint a többiek.
Gyanúsan mosolyog, azt mondja, ne csináljak belőle hőst. Dehogy csinálok, de ha egyszer így volt, azt most nem kell elhallgatni. Egyébként úgy tudom, ezek az akkori jegyzetek megjelentek valamelyik újabb cikkgyűjteményében is.
Visszatérve a beszélgetés korábbi fonalához, azt mondja, nem hagyhat ki néhány nevet. Azokét, akikkel együtt dolgozott, akikkel együtt járta szűkebb és tágabb pátriánk kátyús országutait, azokét, akik mindig eszébe jutnak, ha emlékei között turkál.
– Ács Józsefnek örök hálával tartozok, ő volt az, aki rendszeresen illusztrálta írásaimat. Kántor Oszkárral nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, rengeteget utaztunk együtt. A megboldogult Csorba Istvánnal nagyon jó barátok voltunk, sokat segítettünk egymásnak, Papp Gáborral, a majdáni születésű lektorral meg állandóan vitatkoztam, de attól függetlenül nagyon jóban voltunk, sok tanácsát megfogadtam. Nem volt nehéz dolog haverkodni meg szópárbajba bocsátkozni, volt kivel, hisz már kora délelőtt telt ház volt a deszkben, nem úgy, mint most. Tíz óra elmúlt már, itt van Esztike titkárnő, Léphaft úr meg mi ketten. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy tömegiszonyom van. Most mindenki külmunkatárs. Igaz, voltak akkor is.
Ha újra kellene kezdenem? Nem tudok mit mondani. Csak annyit, hogy nem vagyok magammal egészen megelégedve. Az ember mindig úgy érzi, tudott volna jobbat is, szebbet is. De legalább bejártam, megismertem ezt a mi vidékünket, és ez jó volt. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megismerhettem mindazokat, akikről egész életemben írtam és írok, a riportalanyaimat. Nagyon szerettem Kishegyesen, és most bánt, hogy csak ritkán mehetek haza. Hogy akkor, ötvenvalahány évvel ezelőtt miért hallgattam Sztáncsics Bandira? Már említettem, hogy nem szeretek hősködni, meg azt is, hogy korán kezdtem írni. Nos, első novelláim egyikében egy helyi történetet írtam le, és egy odavalósi, hegyesi ember – Rózsa Sándor volt a neve – magára ismert benne. Nem tetszett neki a történet, az írás sem, bajom lett, vagy lehetett volna belőle. Egyszer még a bicskája is előkerült. Ezután nemsokára jött a székvárosi újságtól az említett ajánlat, gondoltam, jobb, mintha megszurkálnak. Azóta írok egyfolytában. Most már nem tartalak fel tovább, de ha már itt vagyunk és gratuláltál, ennyi kikívánkozott belőlem: Sztáncsics, Táncsics, meg a bicska.
Felkapja a Magyar Szó-s műanyag zacskóját, benne a napi újságokkal, és elköszön. Elfekvő újságok után nézek én is, ott az asztalon a március 15-ei piros betűs szám, a címoldalon a díjazottak fényképe, szöveggel. Olvasom: nyugdíjas újságíró, lapunk külmunkatársa. Jogilag biztosan helyes is a meghatározás. De bármennyire is helyes, Németh István soha nem volt, soha nem lesz, és soha nem lehet a mi lapunk külmunkatársa, külsőse. Németh István a miénk, és az is marad mindig.
