Fiatal újságírókoromban nagyon sokszor jártam le Belgrádba, bennünket, kezdőket küldtek mindenféle jelentéktelen szakszervezeti meg egyéb sóhivatali összejövetelekre, sajtóértekezletekre. Tízsoros jelentés volt egész napos munkánk, buszozásunk terméke, és legtöbbször még napidíj sem járt érte. Mások igen, de én valahogy soha nem dünnyögtem, nem tiltakoztam az ilyen küldetések ellen. Élveztem, hogy egyórás út után világvárosi forgatagba csöppentem, egészen más volt ott az utcák hangulata, mint itthon, az akkor még viszonylag kisvárosnak számító székvárosban. A világsikerű filmeket egy hónap után már vetítették a fővárosban, gyakran betértem a mozikba. A genfi autószalon után egy-két hétre a belgrádi parkolókban már élőben csodálhattam ugyanazokat az akkori legújabb modelleket, egyszóval világváros volt néhai hazánk fővárosa, tavasztól őszig tele átutazó, hátizsákos külföldi, nyugati fiatalokkal, akik nem győztek csodálkozni, hogy a vasfüggöny mögé jöttek bekukkantani, és talán mégis szabadabban érezhették magukat, mint otthon Stockholmban, Bécsben vagy Londonban. De az itteni fiatalok sem maradtak le mögöttük, sem öltözködésben, sem világnézetben, sem viselkedésben, különösen nem a belgrádiak.
Harmincöt-negyven évvel ezelőtt a fővárosban napra ugyanaz volt a divat, mint az európai nagyvárosokban. Akkor és ott láttam először fülbevalós szerb fiúkat, meztelen hasú, díszített köldökű csajokat, egyszóval olyan dolgokat, amilyeneket odahaza, a báni palotával szemközti korzón gyülekező székvárosi fiatalok még nem kedveltek, vagy még nem fogadtak be. Belgrádban már akkor voltak az utcákon felszerelt szemetes kosarak, és volt bennük szemét is. Újvidéken ez még ismeretlen volt, igaz, akkor még szemét sem volt sehol. És akkoriban Belgrádban láttam először idős hölgyet macskával a retiküljében, és utcán kutyát sétáltató nőket, délben, a tavaszi verőfényben. A kutya akkor ott már divat volt, státusszimbólum, és nem mindenki vezetgette pórázon, csak a nagyon előkelően, nagyon modernül és drágán öltözött hölgyek, nagy bizonnyal csakis a kiemelt fontosságú, vezető beosztású elvtársak lányai, feleségei. Nem a rakovicai traktorgyárban dolgozó asszonyok, azok kék overalljukban már hajnalban a troliban vagy a villamosban tolakodtak, hogy hatkor a gép mellett legyenek...
És azóta a fejlődés létráján felkapaszkodtunk odáig, hogy kutyaszarban élünk, Újvidéken is. Mekkora lelki törése lehet annak a fiatal lánynak, aki nem vezetgethet nyamvadt csaholó ölebet napi ötszöri egészségügyi sétára, ha messzebb nem is, de a közeli játszótérre, ahol a csúszó-mászó kisgyerekeken kívül van még egy kis fű és homok is. Kell kutya a városi embernek, nem vitás, különösen akkor jön rá a kutyázhatnék, ha tömbházban él. Még akkor is, ha hónapok óta nem fizetett házbért, villanyt, fűtést, ha hetek óta nem evett tisztességes ennivalót.
De ha még sincs lehetősége naponta rendesen megetetni egy kutyát? Akkor jó lesz egy igénytelenebb jószág is. A kutya nem legel, a nyúl igen. Egy belgrádi nyúl meg mindent megeszik, mindenre rá lehet szoktatni. Arra is, hogy aszfaltnyuszi legyen, hogy póráz nélkül sétáljon gazdája mellett a betondzsungelben, és arra is, hogy előkelő hölgyek cseperedő buldogjától se rettenjen meg. És környezetszennyezés szempontjából van neki még egy óriási előnye is: néhány növényi eredetű kis bogyót hagy maga után a rakás hússzármazék helyett.
Rég nem jártam Belgrádban. Ha most elküldene a főnököm, lehet hogy nemet mondanék... De Ótos András kollégánk képsora azt mondja nekem, hogy a belgrádi tavaszban még mindig szép, formás lányok sétálgatnak kutyáikkal a déli napon, és valószínűleg új autókból sincs hiány, épp úgy mint egykor. Meg a belgrádiakra annyira jellemző különcködő hülyeségből sem...Bármikor tavaszi felvételeket látok a fővárosról, mindig a fülemben cseng egy régi sláger dallama, Április Belgrádban a címe, Zdravko Čolić, a szívtipró jugópacsirta énekelte mézes-mázos hangján Kovács Kornél szerzeményét, miatta eret vágtak magukon a nők.. .
Most április van, és én Szerbiában élek. Oroszlánszívű nyulak országában.
