Birimbir Wongar az én trófeám. Újságírói nyelven: Exkluzív! A 20. század nyolcvanas éveiben Sydneyben a lapokban és a magazinokban a modern irodalmi történészekről szóló írásokat olvasgatva rábukkantam a Birimbir Wongarról, a rejtélyes őslakos íróról szóló sztorikra és megvettem (mind kiderült: előrelátással) a The Track to Bralgu című kis könyvét, a nyers és megrázó szépségű elbeszélések gyűjteményét, amely magával ragadott.
Az ausztrál kritikusok és újságírók éveken át próbálkoztak kideríteni, ki az a kiváló író, aki Sartre-ral és Simone de Beauvoire-ral levelez, a hazájában pedig senki sem tud róla. Sartre elsőként ismerte fel az ötödik kontinensről való, ismeretlen identitású író lenyűgöző munkásságát, és 1977-bem a Le Temps Moderns irodalmi folyóiratban leközölte Wongar néhány rövid, meghatóan fájó, mélyen elkötelezett elbeszélését, amelyekben a fehér kapitalizmusnak azon emberek elleni haszonleső genocídiumáról szól, akik mélyebben kötődnek az általuk lakott földhöz, mint sokan mások. Sartre haláláig meg volt győződve arról, hogy a szerző aboridzsin. Simone de Beauvoire pedig még sokáig foglalkozott Wongar munkásságával, és az 1983-ban megjelent Walg (Anyaméh) című regényét a következőképpen jellemezte: A jelen, a monstruális vad kor lírai dokumentuma!
Az irodalmi intrika egyre bonyolultabb, és kihívásokkal teltebb lett: Soha senki se látta a Wongart – akinek neve az őslakosok nyelvén Álmok Szelleme – ugyanakkor műveit már több világnyelvre is lefordították, rendkívül népszerű volt az Egyesült Amerikai Államokban, ahol az egyetemeken is tanították. Jóllehet 1984-ben Ausztráliában végre elismerésben részesült – 25 000 dollár ösztöndíjat kapott – titokzatos maradt.
A nemzet azon morfondírozott: az ördögbe is, ki az a Wongar? Ha nem együttérzéssel írt volna az őslakosokról, és nem szállt volna síkra a földre való jogukért, talán többet foglalkoznak vele, jobban igyekeznek felfedni a titokzatos szerző kilétét. Tulajdonképen az ausztráloknak az aboridzsinekkel szembeni ellenszenve lehetővé tette, hogy egy szerb olyan sokáig az orránál fogva vezesse az ötödik kontinenset és a világot, még Sartrét és de Beauvire-t is.
A kiadóknál és a sajtóértekezleteken mindig Sreten Božić (angol kiejtéssel: Bozik), a titkára jelent meg, Wongar kilétéről pedig mindenféle, hihetetlenebbnél hihetetlenebb állítások keringtek. A Vietnami vétkezők előszavának és az életrajzi adatainak írója szerint B. Wongar egy fiatal félvér amerikai írói álneve, aki Vietnamban szolgált és szabadsága idején Ausztráliába dezertált, és az ország északi részén az aboridzsinekhez szegődött, akikhez, küllemét tekintve, a legjobban hasonlított.
(…)
Ezerkilencszáznyolcvanötfebruárjában a melbourne-i Age Titokzatos irodalmi alatt címmel egy cikket közölt Wongarról, és én ekkor elhatároztam, hogy megpróbálok utánajárni a rejtélynek. Volt egy – lehet, hogy tisztán női – megérzésem, egy édes kis sejtelmem arról, hogy olyan felfedezéshez jutottam, amely már több mint egy évtizede foglalkoztatja Ausztrália és a világ irodalmi köreit.
Kitartó unszolásomra barátomnak, Stephen Kosovićnak, aki akkoriban a sydneyi Novo Doba tulajdonosa és főszerkesztője volt, a Bilten magazinban dolgozó ismerősétől sikerült megszereznie Sreten Božić, Wongar titkárának a címét. Nem akart elbátorítani, de igencsak kételkedett: Eddig még senkinek sem sikerült eljutni Wongarhoz, miért lenne ez éppen az én privilégiumom? Nem volt mit
Újabb-kori felvétel Sreten Božićról
veszítenem, de hozzájuthattam egy szenzációhoz, amelynek lehetősége nem volt éppen elhanyagolható.
Egy rövid levelet írtam szerb–horvát nyelven a melbourne-i címre, megközelítőleg ezt: Gordana Divljak-Árok vagyok, az újvidéki Dnevnik egykori újságírója, és könyvet szeretnék írni Ausztráliáról. Elolvastam mindent, amit csak Wongarról és titkáráról találtam, gyanítom, hogy éppen ő Sreten Božić, az Álmok Szelleme, és nagyon de nagyon boldog lennék, ha választ adna arra, hogy merész feltételezésem igaz-e stb.
És hihetetlen dolog történt; az amit az újságírók remélni merészelnek: választ kaptam! Sreten Božić azt válaszolta, szívesen fogad, nem csak azért, mert én vagyok az első földije, aki felkereste, hanem azért is, mert a Dnevnik újságírója voltam: Két évig diákoskodott Újvidéken, és lapom hűséges olvasója volt.
Micsoda szerencse, hogy kitárta előttem a rejtély kapuját!
Megéreztem: Az a különös dolog történik velem, hogy kellő időben, kellő helyen vagyok, kellő gombot nyomok meg. Az ausztrál újságírók hiába „csengettek”, az én „csengetésemre” azonban Božićot elárasztották ifjúságának szentimentumai, amelyek örökre a péterváradi vár alatti városhoz kötötték. Tehetnékcinikusmegjegyzéseketa saját számlámra, mondhatnám, hogy talán megunta, hogy megjátssza, nem tudja kicsoda Wongar, és kihasználva érdeklődésemet, könnyített a lelkén és a lelkiismeretén. Feltehetőleg már nagyon fárasztotta az Álmok Szelleme mögötti rejtőzködés, a csűrés-csavarás, a kitalálgatás.
Hogy került az Aranđelovac melletti Gornja Tešnjevica-i fiú újvidéki tanulmányokra?
Molnárnak pályázott ahhoz, hogy molnár legyen, akiket – mi sem logikusabb – az ország gabonatermő vidékén, Vajdaságban képeztek. Sretennek soha sem volt álma, hogy búzát őröljön, de az ő vidékén ezt a szakmát támogatták, így hát nem volt választása. Beiratkozott az újvidéki malomipari iskolába, a Matica srpska épületével szemben lakott, amely sok évvel később közölte a sorstól megtagadott molnár műveit. Sretenre soha sem várt „lisztes” karrier, és miután az Újvidéken eltöltött két év után sem kapta meg a megígért pénzbeli támogatást, a tandíj nélkül le kellett mondani a molnárságról, és visszatérnie a szülőföldjére.
A tanügyi hatóságok mulasztása sorsdöntőnek bizonyult!
Sreten nem molnár lett, hanem világhírű író!
Egy ideig abból élt, hogy a helyi szerbiai lapoknak írt, és amikor 1960-ben turistaként Olaszországba utazott, úgy döntött, ott marad. Onnan Franciaországba került, de a sorstól megtagadott molnár kalandvágyát ez sem elégítette ki, és hamarosan az ötödik kontinensen, Melbourne-ban kötött ki.
Tulajdonképpen itt kezdődik a bizarr történet. A bevándorlók rendszerint a nagyvárosok gyáraiban találnak valamilyen munkát, de ezért nem kellett volna Ausztráliába mennie; Európában sokkal nagyobb és szebb város, ipari létesítmény van. A kontinens titokzatos Vörös Szíve olyan kihívás volt, amelynek a Gornja Trešnjevac-i kalandor nem tudott ellenállni. Egy ideig csavargott kontinensszerte, szó szerint kóborolt, és csupán 1962-ben került a nagy sziget izzó középpontjába. Ténfergett le-föl, arany után kutatott, a Tamara pusztaságban megbetegedett a tevéje és elpusztult, ami Sreten biztos halálát jelenthette volna a kietlenségben.
A rokonok Gornji Trešnjevacról, innen származik a világhírű Birimbir Wongar
Szinte semmilyen esélye nem volt arra, hogy valaki rátaláljon és megmentse, de megtörtént a hihetetlen, és ez volt az a csodálatos döntő pillanat Božić vándoréletében, amelyre várt. Kimerült és már delíriumban volt, amikor egy aboridzsin nomád rátalált, magával vitte a törzsébe, és az aranđelovaci Sreten egy évtizedig ott maradt. Lenyűgözte a világ legrégibb fennmaradt kultúrája, az egyetlen olyan kultúra, amely eredi formájában él napjainkig, elfogadta a gyötrelmes életet a pusztaságban. Fantasztikus élményekkel teli évek voltak ezek Közép- és Észak-Ausztrália törzseiben. A többiekkel együtt ő is meztelenül aludt a homokban, gyökerekkel és rovarokkal táplálkozott, részt vett a titkos törzsi rituálékban, miután sajátjukként maguk közé fogadták. Megtanulta az őslakosok nyelvét, aboridzsin nőt vett feleségül, Dumalát (posztumusz neki ajánlotta az Anyaméh című regényét), és ez a nem mindennapi tapasztalat egy erőteljes, valamiféle vad egzotikus irodalommá forrt ki.
Božić-Wongar egyes szám első személyben ír, saját bevallása szerint, sok életrajzi elem van a szokatlan, durva szépségű keserű elbeszéléseiben, mint amilyen az a világ is, amelyről őelőtte senki sem szólalt meg az irodalomban. Az aboridzsinek nem ismerik az írást, élményeiket kizárólag rajzaikban rögzítik, úgy, hogy ez az első, a pusztaság nomádjainak életéről szóló eredeti irodalom. Korábban a történészek és a jó szándékúak több-kevesebb rokonszenvvel jegyezték le az őslakosokkal kapcsolatos meglátásaikat. A majdnem lett szerbiai molnár elsőként írt prózában és versekben arról, hogyan élik meg az őslakosok a két világ, a fekete őslakosok és a fehér bevándorlók közötti ellentéteket. A fehér emberek nem értették meg az abofidzsinek kezdetektől fogva a földhöz kötődő, látszólag nyomorúságos életének lényegét és szépségét, lelketlenül tönkretették az Álmok Idejét, amelyben évezredeken keresztül éltek, egyesülve a természettel.
A világ arra várt, hogy Sreten Božić megírja az ötödik kontinens őslakosságáról szóló kegyetlen-szép elbeszéléseket. És hogy elhiggye: a szerző igazi aboridzsin. Ez nagy merészség volt Sreten részéről, de egyetlen módja annak, hogy felkeltse a kiadók érdeklődését, az őslakosok írójának könyvei iránt: ugyan ki jelenttette volna meg az ál aboridzsin elbeszéléseit?
Gordana Divljak–Árok a Dnevnik egyik legjobb riportere volt a lap fennállásának hét évtizedében. November 16-án hunyt el Újvidéken. |
A bennszülöttekről szóló antropológiai tanulmányain kívül legismertebb a The Track to Bralgu és a Babaru című rövid elbeszélések gyűjteménye, továbbá a Walg és a Karan című regénye, valamint a Bilma versgyűjteménye, szinte valamennyi New Yorkban jelent meg. Božić angol nyelven ír és nem az anyanyelvén, szerb nyelven, amit természetesen nem felejtett el, csak nem használta irodalmi munkásságában.
Találkozásunk idején csinos 53 éves ember volt, Melbourne-ben, annak festői szépségű külvárosában, Saint Kildaban lakott, de az év legnagyobb részét a várostól 150 kilométerre, az őserdőben levő Noojee nevű kis farmján töltötte, ahol az alkotáshoz oly szükséges nyugalomra lelt. Egyetlen társa Mura, a félvad dingó volt, akit magával hozott Melbourne-be, és amíg mi beszélgettünk, meg is jelent az ajtóban. A legszebb állat volt, amelyet valaha is közelről láttam. Sreten figyelmeztetett: Ne mozduljak! A dingó óvatosan odajött hozzám, hogy körülszaglásszon és örökre megjegyezze az illatomat (a Chanelt). A házigazda elmagyarázta, hogy Mura sosem jött volna be a szobába, ha nem lenne két ajtaja: Az egyiket minden eshetőségre szolgáló menekülési útnak tartotta, noha korlátlan bizalma volt a gazdájában.
(…)
És valóban: Ha belegondolok, ördögien sok csibészi találékonyság kellett ahhoz, hogy a szilvafák országából jött bevándorló megőrizze származásának titkát, túljárjon a világ olvasótáborának és a hozzáértőknek az eszén, és elhitesse velük, hogy ő ausztrál bennszülött.
Legjobban annak örülök, hogy becsapta az amerikaiakat. Csak egy kissé Sartrét sajnálom. De hogy az Álmok Szelle Božić! Ő Gornja Trešnjevica kalandvágyó, ihletett, tehetséges szelleme! Minthogy éveken át ravaszul az egész világot megtévesztette, lehetséges, hogy az, amit magáról elmesélt, csak a pusztaság délibábja. De mekkorát alkotott!
Micsoda kiváló író ez a Birimbir Wongar! Bárki is legyen...
