Nemrég a 33 éves, csantavéri születésű Agyánszki Arnolddal beszélgettem, aki egy alaszkai halfeldolgozó telepen dolgozik immáron második éve. Arnold egy igazi proaktív személyiség, aki bátran újratervezi az életét, ha úgy érzi, ideje új vizekre eveznie.
Általános iskolába és gimnáziumba Szabadkára járt. Tanítóképzőbe készült, de mivel a felvételi vizsgán zenéből megbukott, inkább állás után nézett. A jobb munkaviszonyok reményében Magyarországra költözött, aztán hazajött Csantavérre, majd visszaköltözött Sopronba, onnan továbbutazott Dániába, és tehénpásztornak állt. Egy hétig dolgozott a tanyán, ahova kivitték, mert nem szóltak neki előre, hogy a szállása 50 kilométeres körzetében nem lesz lakott terület. A dániai kitérő után visszatért a civilizációba, és munkába állt a győri Audinál.
Mivel őt a fejlődés lehetősége és az új tapasztalatok motiválják, két év után ismét munkát keresett. Többek között egy teljesen komolytalannak tűnő hirdetésre is jelentkezett, és miután a Facebookon válaszoltak neki, szinte biztosra vette, hogy az egész egy poén. Nem is mondott fel rögtön. Már a repülőn ült, zsebében az amerikai vízummal, amikor biztosan tudta, hogy ez mégis egy valós álláslehetőség. Ekkor vette kezdetét eddigi életének legnagyobb kalandja: egy igazi, alaszkai halfeldolgozó telepen!
– Mi volt számodra a legnagyobb húzóerő, ami miatt elutaztál a világ másik végére?
– Maga Amerika. A lehetőség, hogy valami újat láthatok, valamit, ami teljesen más, mint Európa. Németországban is dolgozhatnék, de az mégsem különbözik annyira Magyarországtól vagy Szerbiától. Amerikában minden más, mint nálunk, és mivel ők nagyon megválogatják, kit engednek be az országukba, ez az állás egy hatalmas lehetőség számomra. Még ha nem is keresnék pénzt, akkor is megérné itt lennem.
– Tehát nem a magasabb órabér volt a legkecsegtetőbb, amikor még csak tervezted az utat?
– Lehet, hogy hülyén hangzik, de engem egyáltalán nem érdekelt, mennyi lesz a fizetésem.
– Ha bármelyik államba mehettél volna, Alaszka benne lett volna az első ötben?
– Mindenképpen. A haverokkal a Discovery csatornán mindig néztük a Halálos fogást, és még vicceltünk is vele, hogy egyszer kimegyünk mi is halásznak. Épp ezért először hajóra jelentkeztem, de miután kipróbáltam egy négyórás úton az óceánon, milyen az, amikor semmi mást nem látsz, csak vizet, eget, vizet, eget, örültem, hogy a szárazföldre osztottak be. És az utunk alatt még csak nem is volt viharos az óceán.
– Egész évben ad munkát a halfeldolgozó?
– Nem teljesen. A és B szezon van. Az A december végétől tart április végéig, nem lehet tudni pontosan, mikor fogy el a szállítmány. A B szezon pedig május végétől novemberig tart. Minket, a „vízumosokat” akkor rendelnek ide, amikor már bőven elindult a szezon. Ha az alaszkaiak már nem bírják a munkát, megérkezünk mi. És sosem tudjuk, hogy a visszahívnak-e dolgozni.
Tavaly a szezonok között két hónapot otthon voltam, az elején nagyon jó volt pihenni. Gondolkodtam rajta, hogy nem is megyek vissza. A szabadságom vége felé aztán már azt se tudtam, mit kezdjek a rengeteg időmmel. Minden barátom a mukahelyén volt, én meg otthon rostokoltam. Így, amikor hívtak az alaszkaiak, kérdés nélkül igent mondtam nekik.
– Mi a te feladatod a halfeldolgozóban?
– A halikrát kell eltávolítanom a belek közül. Első nap óta ez a feladatom, és kitartottam mellette.
– Albérletben laktok?
– Nem. Ez az egész hely egy hatalmas telep, olyan, mint egy kisváros. Itt van minden: a szobáink, az étkezők, és ide jön az áru is vagyis a hal. Három nagy, háromemeletes házban lakunk, emeletenként 35 szobában, 650 férfi és nő vegyesen, több országból. Főznek-mosnak ránk a telepen, mi pedig reggeltől estig dolgozunk: 12 órát naponta, ami a minimális munkaóra egy napra, és heti hét napot. Van, hogy 16 órából áll egy munkanap, és átlagosan 400 munkaóránk van egy hónapban.
De nem csupán ebből áll itt az élet, néha elmegyünk kocsmázni a srácokkal, és utána reggel 6-kor már ott állunk a szalag melett. Ha nincs hal, akkor nem dolgozunk, de ez velem még sosem fordult elő. Mondták is, hogy szerencsém van, mert folyamatosan volt áru. Vannak itt olyanok, akik pár éve egy hónapot vesztegeltek, mert nem volt mit feldolgozniuk. 500 tonna hallal két hét alatt végzünk.
Összesen 700 szerb dolgozik Alaszkában, és csak néhány magyar. Az első két hét szörnyű, mire megszokod a tempót és a szagot. Amikor először megláttam a végtelen futószalagokat tömve hallal, azt hittem, elsírom magam. Utána belerázódtam, és most már elmondhatom, hogy elégedettek a munkámmal.
– Meddig maradsz?
– 2020-ban még lenyomok egy A és egy B szezont, aztán befejezem a halfeldolgozást.
– Gondolom, ezt pár évnél tovább nem is lehet bírni.
– Egy kis filippinó öregasszony 26 éve dolgozik itt. Lépcsőt mászni már nem bír, de úgy jár a keze, mint a gép. Amit ő megkeres, az náluk egy kisebb vagyonnak számít. Tavaly voltak itt szomáliaiak is, akik azért dolgoznak, hogy vehessenek még feleséget otthon. Egy szezon alatt összejön az ára egy új asszonynak. Nem is maradnak sokkal tovább.
– Ha egy dolgot kellene kiemelned, ami teljesen más Amerikában, mint Európában, mi lenne az?
– Az emberek közvetlensége. Ha leülök egy buszmegállóban, nincs olyan, hogy legalább ötpercenként valaki ne jönne oda beszélgetni velem. Ez nagyon tetszik. A kormányhivatalban is nagyon barátságos és segítőkész mindenki. Biztos sokszor képmutató ez a nagy szívélyesség, de nekem így is bejön.
– Hogy állsz a mértékegységgel?
– Folyamatosan szenvedek a kiszerelésekkel. Próbálok rájönni, mit hogyan kell megsütni, vagy mi mekkora méretű igazából. A hőmérsékletet mindig át kell számolnom Fahrenheitről, aztán ott a mérföld meg a láb, az uncia… Őrület!
– Vezetsz Amerikában?
– Nekem csak személyim van egyelőre, majd a szezon végén veszek egy jogosítványt 20 dollárért. Vezetnem sem kell, mert a magyar jogosítványt elfogadják, csak ki kell töltenem a papírt. De ha kezdő vagy, akkor is csak tíz percet kell vezetned, és eleve saját autóval kell érkezned a vizsgára, amin van biztosítás. Ha nincs kocsid, kölcsönözhetsz egyet a repülőtéren. Ha ez alatt a 10 perc alatt nem karambolozol, akkor már gurulhatsz is tovább. Mióta ezt tudom, még óvatosabban gyalogolok az autók mellett, főként mivel itt már 16 évesen a volán mögé ülhetsz. A büntetések is nevetségesek. Ha kábítószer hatása alatt vezetsz, akkor pár napig nem ülhetsz autóba... ha véletlenül elkap egy rendőr. De valószínűleg nem is kapnak el, mivel csak akkor állíthatnak meg az úton, ha valamilyen szabálysértést követsz el, és ők pont látják. Már 3000 dollárért lehet pickupokat venni, és mindenkinek van néhány autója. Anélkül nem is nagyon lehet itt közlekedni.
– Családod mit szólt az alaszkai kalandodhoz?
– Először nem is vették komolyan, hogy elmegyek. Aztán pedig, amikor már biztos volt az állás, bátorítottak, hogy csak menjek, akkor is, ha nullára jövök ki a végén a tapasztalat miatt. Egyedül apukám nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, de ő sem ellenezte.
– A kalandon kívül mi a célod ezzel a munkával?
– Nagyon szeretném, ha nem kellene többé albérletet fizetnem. Szeretnék egy kis telket, és azon egy házat, valószínűleg Magyarország egy kisebb településén. Szabadkát mindig is nagyon szerettem, de mostanában lehangolónak tűnik számomra a város. Szinte teljesen eltűnt a középosztály, a mélyszegénység és a gazdagok váltják egymást. Magyarországon talán nagyobb a középréteg, amely nem dobálja a pénzt, de rendezetten él, és – mondjuk – időnként elmehet nyaralni. Ezenkívül pedig kacérkodom a gondolattal, hogy nyitok egy büfét.
– Mi lett volna, ha nem buksz el a zenevizsgán?
– Nem tudom, ezen már én is sokat gondolkodtam. Ha befejeztem volna az egyetemet, tanárként biztos nem kalandoztam volna ennyit. Most már nem bánom, hogy így alakult. Valószínűleg egyszer még visszaülök az iskolapadba, de tanár már nem lennék.
– Mit csinálsz az idén két szezon között?
– Megnézem Las Vegast, és aztán visszajövök ide, a haltelepre, ha igényt tartanak a munkámra. Ha nem, akkor hazautazom, és jöhet az újratervezés.
