Lassan elfogynak a reformátusok

Egy különleges étteremben találkoztam első lendvai beszélgetőtársammal, Bódis Tamás református lelkésszel. A hely magában azért különleges, mert nagyon sok (régi) motorkerékpár került kiállításra, amelyek közül mindegyiknek megvan a maga története, gyártója, tulajdonsága. Az interjú témája azonban nem a kétkerekű, hanem a muravidéki történelem egy-egy részletének kifejtése mellett az itt élő reformátusok és tiszteletesek mindennapjai, gondjai. Ha nem tudnám, beszélgetőtársamról magam sem mondtam volna, hogy lelkész, ugyanis egészen fiatal, ennek ellenére kiváló vallási és helytörténeti ismeretekkel rendelkező embert ismertem meg benne. Miközben üdítőt rendelünk elmondja, hogy Muravidék északi és déli részre oszlik. Feleségével az északi részen élnek, amit a helyiek Goričkónak hívnak, ami magyarul Dombvidéket jelent. Ez gyakorlatilag a régi Vas Megye, azon belül pedig Őrség része volt. A déli rész, ahol Lendva és térsége található, Zala Megyének, ezen belül Hetésnek volt a része. Hetés azért is érdekes, mert ez volt a történelmi Magyarország, azaz a Magyar Királyság legkisebb tájrajzi egysége, talán 10 faluval, amit 100 évvel ezelőtt kettévágtak. A hetésieknek egyedi hímzésük, gasztronómiájuk, népszokásaik, talán saját táncaik is voltak, de a 20. században majdnem minden eltűnt.

−Vallási szempontból azért érdekes Muravidék osztottsága, mert az északi rész, azaz Goričkó, inkább protestáns volt, és az is maradt. A déli rész pedig katolikus volt. A reformáció idején itt is a protestantizmus irányába mozdult el a helyi nemesség, a Bánffy család. Ezért most azzal büszkélkedhet Lendva, hogy az első nyomtatott könyvet Szlovéniában itt adták ki 1574-ben, ami egy protestáns prédikátor, Kulcsár György igehirdetéseit tartalmazza. Később a Bánffyak az ellenreformáció hatására rekatolizáltak, és akkor a térség visszatért a katolikus egyházhoz. Az északi rész azért tudott megmaradni protestánsnak, mert az Őrvidéken élő őrállóknak biztosított különféle jogokat erősen csorbították a történelem során, a szabad vallásgyakorlást azonban meghagyták. Hozzá kell tenni, hogy az egész Őrségben két templomba járhattak, a többi helyen viszont tilos volt a szabad vallásgyakorlás. Az egyik most Ausztriában van, Oberwartban, azaz Felsőőrön, a másik pedig majdnem Zalaegerszegnél, Kustánszegen. Ezeket a helyeket ezért artikuláris helyeknek hívják. Ha egy szentlászlói református istentiszteletre akart menni, akkor jó 40 kilométert kellett mennie oda, és 40-et vissza. Így megcsonkítva hagyták meg a szabad vallásgyakorlást – magyarázta a lelkész.

A kérdésre, hogy hogyan és mikor kerültek Szlovéniába, hiszen ő magyarországi, felesége pedig vajdasági, elmondta, hogy Veszprém megyében, Nemesvámoson született, a teológiát Pápán végezte, ott találkozott feleségével, Rozgonyi Emőkével, aki torontálvásárhelyi születésű, és szintén református lelkész. − Amikor 2008-ban idejöttünk, Szlovéniáról szinte semmit sem tudtunk. 1991-től Muravidék reformátusainak lelki gondozását az Őrségi Református Egyházmegye látta el, mivel ekkor Rédicsnél útlevéllel külön engedélyek nélkül is át lehetett lépni a határon. Amikor az elődöm nyugdíjba vonult, megkérte az egyházi vezetést, hogy helyezzenek ki ide valakit. Így kérdeztek meg minket, mi pedig elvállaltuk a szolgálatot. Gyakorlatilag egy elöregedő gyülekezetbe kerültünk, komoly missziói helyzetbe. Mivel itt még van élő tradíció, templom, vannak gyökerek, volt amire építeni lehetett. De maga az egyház olyannyira kicsi, hogy önállóan nem képes fennmaradni. Összesen 150 egyházfenntartónk van, s ez nem elég, hogy egy lelkészt és az egész egyházi intézményt fenntartsa. A Szlovén Református Keresztyén Egyház ezért a Magyar Református Egyháztól kap segítséget arra, hogy a lelkészi szolgálatot folyamatosan biztosítani tudja. A Magyar Református Egyház 10 évvel ezelőtt alakult szervezet, ami a Kárpát medencében, és most már a tengerentúlon élő magyar gyökerekkel rendelkező gyülekezeteket fogja össze. Gyakorlatilag azt igyekszik jogilag összefogni, ami 100 évvel ezelőtt szétszakadt. Így a lelkészi fizetést, az általános gyakorlattól eltérően nem a gyülekezet biztosítja, hanem egy külső forrásból tudjuk fedezni – magyarázta a részleteket a beszélgetőtársam.

A továbbiakban elmesélte, hogy a II. világháború után csupán egy református lelkész volt 1947-ig itt Muravidéken, de 1947 után ő is elköltözött. Helyettesítő szolgálatra először Újvidékről járt föl Póth Lajos 1952-ig, azután Kopácsról járt fel Narancsik Pál esperes. Az 1980-as évek végén volt egy rövid időszak amikor a Csáti Szabó Lajos püspök úr járt ide Laskóról. Ez azonban hatalmas távolság, és vonattal feljönni ide nagyon hosszú idő, ezért ők csak háromhavonta jöttek. Ez az állapot 1947-től tartott 1991-ig. Tehát az összes kauzális istentiszteletet: keresztelést, esküvőt, temetést, az evangélikusok végezték, mert a két egyház között olyan nagy különbség teológiában nincs. Mivel nagyon sok volt a vegyes házasság, és azok, akik egyházhoz közeliek akartak maradni, logikusan az evangélikus egyház közelébe kerültek. Az, hogy egy ilyen hosszú idő után egyáltalán maradtak reformátusok, szerinte már magában is csodának számít.

− Lendváról Szentlászlóra idén május 11-én költöztünk át. Eddig egy bérelt lakásban tudtunk lelkészlakást kialakítani Pártosfalván, ami egy evangélikus falu. Szentlászlón (Motvarjevci), ahol a muravidéki reformátusok többsége él, az 1950-es évekig volt lelkészlakás a református iskola épületében, de amikor államosították, megszűnt. Amikor mi 2008-ban idejöttünk, még nem volt lakás. Tehát az egyháznak egyetlen kicsi temploma volt Szentlászlón, és nem volt semmilyen más ingatlana, még építési telke sem. 2012-ben nekiálltunk a templomfelújításnak, amit 2017-re fejeztünk be, közben tervezgettük, hogy egy parókiának alkalmas ingatlant veszünk. Nehéz volt megfelelő épületet találni, mert ezek a falvak kicsi települések. Nem volt lehetőségünk újat építeni, az üres épületek pedig annyira rossz állapotban voltak, hogy azokat sem tudtuk volna felújítani. Hosszú tervezés és várakozás után 2018-ban sikerült megvennünk egy olyan állapotú épületet, amit fel tudtunk újítani. Így 2019-től, 72 év után ismét van parókia Szentlászlón. A gyülekezet önerejét eddig teljesen lekötötte a templom felújítása, és a parókia rendbehozatala. Erre is szükségünk van, hogy a bérelt lakás költségeitől megszabadulhassunk. Lassan építkezünk külsőleg, ugyanakkor belsőleg is, ami gyakorlatilag egy közösségi újraszervező munkával egyenlő – mutatott rá a református lelkész.

A kérdésre, hogy jelenleg hogyan látja a muravidéki magyarság megmaradását, elmondta, a helyzet és a statisztika nem igazán biztató: − Itt, 1920-ban összesen 20 ezer magyar élt, és azt mondták, hogy 4–6 ezren voltak azok, akik hivataluknál fogva éltek itt. Őket az első vonattal átküldték Magyarországra. Egyértelmű volt, hogy az itt maradt kb. 15 ezer magyar hosszú időn keresztül nem fogja tudni megőrizni identitását, így napjainkra 5–6 ezerre csökkent a létszámuk. Református részről is nagyon rossz a helyzet. 100 évvel ezelőtt itt még több, mint 1000 református élt. De sajnos, ebben az időben itt is az egykézés időszaka volt, ami azt jelentette, hogy egy család csak egy gyereket nevelt fel, hogy a birtok ne darabolódjon fel. Ám az első világháború és a második világháború is hatalmas vérveszteséggel járt, így sok család örökös hiányában egyszerűen kihalt. További gondot jelentett, hogy a reformátusok között 100 évvel ezelőtt még nem fordult elő vegyes házasság. A határmegvonással azonban a református településeket elszigetelték egymástól, így voltak, akik egyáltalán nem házasodtak meg. Később, amikor már lenyugodott a helyzet, akkor is katolikus, esetleg evangélikus párt találhattak maguknak, így egyre távolabb kerültek a református gyülekezetektől. Ez a folyamat odáig vezetett, hogy mire mi idejöttünk, sok esetben egy-egy temetéssel egy család utolsó sarját kellett eltemetnünk. Nagyon nehéz feldolgozni és elfogadni, hogy egy család utolsó élő leszármazottjának a koporsójánál állunk. Ezt hozta a 20. század.

Amikor a 20. század gerjesztette feszültségek kezdtek feloldódni, és az egyházak is szerencsés módon kezdtek közeledni egymáshoz, általánossá váltak a vegyes házasságok. Eleinte csak felekezetileg voltak vegyesek, később azonban már – mivel a nyelv nem jelentett gondot – nemzetiségileg is. Aztán a kommunizmus hatására ezek a családok kezdtek eltávolodni az egyháztól, és a magyar nemzettől. Sokan inkább szlovénül iskoláztatták a gyerekeiket, és az egyházukat is elhagyták, hogy jobban tudjanak érvényesülni. Azok a reformátusok, akiknek a hit fontos volt, és a katolikusok vagy az evangélikusok közé kerültek, természetes módon egy idő után ezekkel a felekezetekkel azonosították magukat.

Sok reformátust veszítettünk el akkor is, amikor Tito az 1960-as években megnyitotta a nyugati határokat. A magyar-jugoszláv határsávban élők közül ugyanis már sokan elveszítették türelmüket, és elegük lett a folyamatos kínlódásból. Mivel a két ország hidegháborús állapotban volt egymással, a határ mentén élőket folyamatosan zaklatták, főleg a magyar nemzetiségűeket. Ezeknek a hatására zsugorodott mára 200 főre az országban található reformátusok száma, akik közül 150-en tartoznak szorosabban az egyházhoz.

Ma Muravidéken azt mondhatjuk, hogy 5–6 ezer magyar él, és talán 7 ezren vannak azok, akik magyar anyanyelvűnek vallják magukat. Tehát megjelent a kettős identitás, ami annyit jelent, hogy valakinek magyar az anyanyelve, de szlovénnek vallja magát. Kicsit tréfásan viszont azt jelenti, hogy valaki a szlovén-magyar meccsen magyarul szurkol a szlovén válogatottnak. Ezért a magyarság megmaradása kétségessé vált. Azt nem mondom, hogy el fog tűnni a magyarság, mert szerintem annál sokkal konokabb nép vagyunk, hogy mi csak úgy eltűnjünk. De akik nem tartják magukat szilárdan a nemzeti vonal mellett, szükségszerűen beolvadnak a többségi nemzetbe. Ezt abból lehet látni, hogy a kétnyelvű településeken pl. egy-egy találkozón mindenki magyarul beszél, de amikor hazamennek, akkor egymás között sokszor szlovénul beszélnek. A megmaradáshoz kell egy konokság, ilyen szempontból mi reformátusok talán jobban őrizzük a magyar identitásunkat is, mert elég nyakasok tudunk lenni. Ez a konokság nem elutasító másokkal szemben, hanem ragaszkodó a saját értékeink felé – mondta végezetül Bódis Tamás.