Utazásaink során gyakran lehajolunk egy-egy érdekes mintájú, a természet által csodálatosan megformált kavicsért. Később dobozba, sziklakertbe kerül, vagy egy dátummal és a város nevével ellátva feledésbe merül. A Nagykanizsán élő kavicsművész, Furmen Erzsébet keresgél, lehajol értük, felveszi, majd művészi szintre emeli a kavicsokat. Képein – amelyekre egy, a közösségi oldalon izgalmasnak ígérkező mini tárlatvezetéssorán figyeltem fel – az alakok élethűek, szinte mozognak, a kétdimenziós képbe a kaviccsal megjelenik a harmadik dimenzió is, a mélység.
– A kész művek hangulata a szemlélőben mély érzéseket kelt. Gondolatban látjuk a történet előzményét, továbbgondolva pedig a folytatását is el tudjuk játszani. Statikus kövekkel, kavicsokkal hogyan éri ezt el?
– Amíg egy kép elkészül, rengeteg kavicsot oda kell próbálni a helyére, kísérletezni újabbnál újabb kövekkel. Az anatómia, a testtartás és a szinte rejtett módon kisugárzó összhang, mondanivaló együtt fejezi ki mindazt, amit az adott képpel el szeretnék mesélni. Az alkotások varázslatos helyszínekre repítenek el, romantikus tengerpartra, mozgalmas játszótérre, a kis herceg bolygójára… és mindenhol jó érzés ott lenni. Mindenhol béke és harmónia uralkodik, mindenki szeretettel közelít a másikhoz. Néhol mókás figurák csalogatnak, úgy érezzük, csak be kell lépni abba a letisztult, egyszerű világba és együtt ugrándozhatunk macs-KAviccsal, lány-KAviccsal! Máshol előjön a vágy, leülni a kandeláber alá a kőpadra, odaszólni az elegáns kőszoknyát viselő kisasszonynak: – Pardon, Mademoiselle, szabad ez a hely?
– Melyik volt az első alkotása? Mi lett a sorsa?
– Az első alkotásom egy nagy kalapos kislány volt a cicájával, melyet további képek kíséretében állítottam ki Zalakaroson egy vásárban, ahová az idő tájt még elsősorban a kézműves ékszereimet, kézzel festett bögréimet vittem. Egyszerűen csak kitettem a képeket, nem várva semmi különös dolgot. Az emberek megálltak és belemélyedtek az alkotásokba. Hamarosan egy olasz úriember csodálta meg őket, és egyszerre vitte el az összes képet. Ez a történet adta a lendületet a folytatáshoz. Felvillanyozott, hogy milyen hatásokat váltottak ki az emberekből ezek a művek. Rövid időn belül teljesen átálltam a kavicsképek alkotására, mivel úgy éreztem, ebben találom meg azt, ami a legközelebb áll hozzám.
– A hátteret Ön festi meg? Kavicsokon kívül milyen kellékeket használ?
– Igen, természetesen én festem a háttereket is. A háttér megadhatja egy-egy kép alaphangulatát, de ügyelek arra, hogy a kavicsokat szelíden kísérje a téma. Ne tolakodjon, teret hagyjon az emberi fantáziának, a főszereplők pedig minden esetben a kavicsok maradjanak. Kiegészítőnek a kavicsokon kívül ritkán használok bőrt, fémet, tengerüveget és fafigurákat.
– A kő, a kavics, sokak számára hideg és kemény tárgy. Ha belegondolunk, egyik-másik évezredek alatt nyerte el azt a formáját, amiért ma lehajolunk. Ár sodorta, láb taposta, a művésznő képein mégis oly könnyed, puha anyaggá válik. Tervezi műalkotásait vagy a kő alakja ihleti és sugallja a kép tartalmát?
– Mindkettő gyakran előfordul, tehát hol a témához keresek kavicsokat, hol egy-egy különleges formájú kavics ihlet meg, és végül „köré épül” a teljes kép.
– A kép címét az Ön hangulata vagy a természetes kő, vagy elkészülte után az összkép adja?
– Érdekes kérdés. Szeretem elnevezni a képeimet, címet adni nekik. Az alkotófolyamat befejező, ünnepélyes akkordja a névadás. A kép általában azt a címet kapja, ami az én személyes, legmélyebb benyomásom róla.
– Hol alkot?
– A lakáson belül van egy külön pici műhelyem. Számomra fontos, hogy a családi élettérben alkothassak, elérhető legyek, és elérhető távolságban legyenek szeretteim. El sem tudnám képzelni ezt másként. Igaz, az alkotáshoz számomra a csend is „elengedhetetlen”, olyan „másállapot”, ezért hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy vannak a napnak olyan szakaszai, amikor nélkülöznöm kell a „termékeny magányt”. Viszont ha valahol elszeparálva működne ez a folyamat, nem lennék megbékélve a helyzettel. Fontos, hogy jelen lehessek a gyerekeim apró-cseprő vagy több időt igénylő gondjainak megoldásakor.
– Hol gyűjti a kavicsokat? Hány tonna kő ment át a keze alatt?
– A gyűjtés hosszú évekkel ezelőtt kezdődött, számos helyről származik a gyűjteményem. Többek között a tenger partjáról, a Mura, a Duna fövenyéről vagy akár Erdélyből. Hogy hány tonna kő ment át a kezem alatt? Bele sem merek gondolni. Egy kő többször is a kezembe kerül, így megszámlálhatatlan alkalommal tartok a kezemben minden egyes darabot. Lehet, hogy összességében valóban tonnákról van szó.
– Visszatérő motívum az ölelkező pár.
– Igen, számomra ez az egyik legkedvesebb téma. Leginkább a bensőség, az egymásra szánt minőségi idő, a valódi, lélektől-lélekig való kapcsolat, mélység megjelenítése foglalkoztat. Két kavicsember mozdulatába zárva tömöríti össze mindazt az igényt, ami az emberi lét legmélyebb értelme, a szeretet. Gyakran kapok visszajelzést arról, hogy fellelhető az alkotásaimban ez a „többlet”, amit igazán csak lélekkel érezhetünk. Számomra nincs nagyobb elismerés, mint amikor a kép szemlélése közben felfedezik azt, amit a lelkemmel hozzátettem.
– Egység a különbözőségben, különbözőség az egységben című képe bejárta a világot. Hogyan született meg?
– Az egész a csíkos kavicsokkal kezdődött. Külön gyűjtöttem ezeket a különleges darabokat. A teljesen párhuzamosan csíkozott kavicsok nagyon ritkák. Azt az egyet tudtam, hogy a legjobban akkor fognak érvényesülni, ha egy képre teszem fel őket. Érdekes módon, ennél a képnél leginkább arra figyeltem, hogy a csíkos kövek harmóniába kerüljenek egymással, miközben emberek csoportját alkotom belőlük. Míg a többi alkotás mondanivalója a mozgatórugó, itt a kavicsok kaptak „szabad kezet”, és hagytam, hogy azzá váljanak, amivé lenni akarnak. Én csak asszisztáltam. Így született meg egy kompozíció, mely az első kiállításomon debütált, majd úgy, mint a többi kép, magántulajdonba került. Akkor még nem gondoltam, hogy nemzetközi oldalakra kerül fel a világ minden táján. Ez az a kép, ami rendkívüli figyelmet és rengeteg kérdésfeltevést vívott ki magának, már ami a hozzászólásokból kiderül. Az embereket megérintette, és mélyen foglalkoztatta a mondanivalója, ami mindenkinél más és más. Nagyon érdekes utat járt be eddig, és azt gondolom, még hosszú út áll előtte.
– A megrendelő elképzelését mereven követi vagy él a művészi szabadságával?
– A művészi szabadság a lelke az alkotás folyamatának. Figyelembe veszem a megrendelők kéréseit, s miközben körvonalazódnak a kívánságok, már él a kép a fantáziámban, természetesen a saját stílusommal és kisugárzásommal. Az első kiállításom Budapesten, az Aranytízben került megrendezésre. Álmomban sem hittem volna, hogy a megnyitón már az utcán kígyózik a sor, kétszer kell megtartani az ünnepséget, de a legtöbben még így is csak órák elteltével jutottak be, türelmesen várakozva. Emlékszem, milyen zavarban voltam, és milyen kicsinek éreztem magam a nagy tömegben. Mégis életem egyik legszebb élménye volt. Következő kiállításomat a Duna Palotában, majd a központi Szabó Ervin Könyvtárban rendeztük meg. Lehetett volna sokkal több kiállítás is, ugyanis rengeteg megkeresést kapok, sok helyre hívnak. A kiállítások megrendezése hatalmas előkészületet igényel, rengeteg idő, ezért mérlegre tettem az életemben azt a rendet és sorrendet, ami nélkül nem lennék hiteles, sem magánemberként, sem „művészként”. Így elengedtem a legtöbb lehetőséget, és elsősorban a családomra, gyermekeimre koncentrálok. Ha Isten jónak látja, majd eljön az ideje annak is, hogy minden meghívásra igent mondjak.
– Egyébként mi az eredeti foglalkozása?
– Eredeti foglalkozásaim szociálpedagógus és hitoktató. Életem során mindig emberekkel foglalkoztam. A művészet most előtérbe került, úgy tekintek rá, mint egy rekreációra, ahonnan majd visszatérhetek eredeti pályámra, ha ott a helyem. Ezt a kérdést is elég szabadon kezelem ahhoz, hogy az történjen az életemben, azon az úton menjek, amire elhívatott vagyok.
