Kedves Pósa atya, volna néhány kérdésem Önhöz.
Mit jelent a Miatyánkban az a kérelem Istenhez, hogy: „ne végy minket kísértésben”. Nem értem, mi az, amit kérünk valójában, csak mondom, mint a papagáj.
Szintén a Miatyánkban: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk MA”... Nekem és a családomnak nemcsak ma kell a kenyér, hanem holnap és holnapután is. Akkor miért van benne a MA szó?
A Hiszekegyben azt nem értem, mit jelent az, hogy: „szentek közössége”. Én csak mondom, hogy hiszem, de nem tudom mi az, mi a funkciója?
Azt nem értem, miért mondják az egyik templomban a Hiszekegyet így, a másikban meg másképp?
Tisztelettel Peti
Tisztelt Peti!
Máté evangéliuma 6. fejezetének 13. igeversében, az eredeti görög szövegben, tükörfordításban pontosan ezek a szavak állnak: „Ne vígy bele minket próbatételbe!” Ezt a legtöbb fordítás így adja vissza: „Ne vígy minket kísértésbe!” Ezt azt jelenti: „Ne tégy ki minket próbának, ne vizsgáztass bennünket!”
Ezek szerint a kísértés egy vizsgáztatás, amelynek során az embernek igent vagy nemet kell mondania Istennek; egy olyan próbatétel, amelyben az embernek meg választania, hogy Istenhez pártol-e vagy elpártol tőle.
A kísértés ősmintája és öntőformája (amibe minden embernek bele kell kerülnie) az első ember elcsábítása, amit a Teremtés könyve ír le a 2. és a 3. fejezetben. Isten megteremti az embert, lakóhelyet ad neki a boldogság kertjében, és megmondja neki az életszabályt: „A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod.” Ezután kísértésbe viszi: eltávolodik tőle és odaengedi hozzá az őskígyót, a kísértőt. Ezzel teszi próbára az embert, hogy hallgat-e Rá, engedelmeskedik-e Neki, hisz-e igazán Benne vagy pedig ellene mond, és a gonoszra hallgat. A kísértő arra csábítja az embert, hogy neki engedelmeskedjen, egyen a mindentudás fájáról, hogy így istenné váljon. Az ember elbukik ezen a vizsgán, hátat fordít Istennek, szökik Tőle, közben eluralja a halálfélelem. (Vö. Ter 2, 15-16; 3, 2-10)
A kísértés egy másik ősmintáját és öntőformáját (amibe minden nép belekerül) a Második Törvénykönyvben találhatjuk meg. „Gondolj csak vissza arra az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven esztendőn át vezetett a pusztában, hogy megsanyargasson és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsait vagy nem? Éhínséggel sanyargatott téged, hogy lássa, megtartod-e az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, járod-e az ő útjait és féled-e őt.” (8, 2-6)
Isten vitte ki a zsidó népet 40 évre a pusztaságba, a legteljesebb nélkülözésbe, hogy próbára tegye, hisz-e, bízik-e az Ő gondoskodásában, és engedelmeskedik-e parancsainak. A zsidó nép számtalanszor elbukott ezen a vizsgán.
A mai kor tipikus mintáját és öntőformáját az Evangéliumban találjuk meg Jézus megkísértésének történetében. Isten Lelke viszi ki Jézust a pusztába 40 napos nélkülözésbe, és ott a sátán arra kísérti, hogy testi kívánságai kielégítésének éljen („változtassa a köveket kenyérré”), hatalomra törő és anyagias legyen („hatalmat kapjon és gazdagságot szerezzen”), és váljon önistenítő vakmerő hencegővé („téged semmi baj nem érhet!”).
Ezekbe a kísértésekbe, próbatételekbe Isten minden embert belevisz, és rákényszeríti arra, hogy igent vagy nemet mondjon Neki. A kísértésben az embernek harcolni kell Istenért. Ha akarja Őt, akkor állja a harcot, ha nem, akkor megfutamodik.
Amikor Jézus az Istenhez szóló imádkozásra, a „Miatyánkra” tanít, akkor azt a kérést is megtanítja nekünk, hogy „Ne vígy minket kísértésbe!” Tudja ugyanis, hogy milyen gyöngék és gyarlók vagyunk, a nagy próbatételekben biztosan elbukunk, ezért mondatja velünk a mi Atyánknak: „Ne vígy bele minket a próbatételekbe, kímélj meg ezektől minket!” Ha ezt kérjük, akkor meg is kapjuk. Ezért nem papagáj-módra kell mondogatnunk ezt a fohászt, hanem olyan megrendült lélekkel, amilyennel a halálveszélyben imádkozunk Istenhez.
A Miatyánkban továbbá kérjük a mindennapi kenyeret, méghozzá MÁ-ra. Miért csak a mára, miért nem holnapra is, holnaputánra is?
Isten nekünk, embereknek gondviselő Apánk. Isten egy olyan családapa, aki pontosan tudja, mire van szüksége gyerekeinek, és ha ezek szót fogadnak neki, akkor mindent megad nekik. Ahogyan a gondoskodó szülő mindennap eteti és öltözteti a gyerekeit, ugyanúgy, sőt, még inkább adja a mennyei Atya az ő gyerekeinek mindennap az összes táplálékot, ruházatot, eszközt, amire szükségük van. Annak a gyereknek, akinek van gondoskodó apja, anyja, nem kell aggódnia a holnapért, a holnaputánért, nem kell tartalékokat felhalmoznia holnapra, holnaputánra. Tudja, hogy a szüleinek mindez megvan, és meglesz, ezért csak a mára kéri az ennivalót meg a többi szükséges dolgot. Ugyanígy van Istennél is.
Jézus külön hangsúllyal tanította, hogy az ember ne keresse aggódva, mit egyen, mibe öltözzön, és ne gyűjtsön vagyont a földön. Higgye azt, hogy ő Istennek a gyermeke, higgye, hogy Isten neki igazi Édesapja, aki a szemét mindennap állandóan rajta tartja, „számon tartja minden hajszálát”, és mindennap megteremti neki a szükséges dolgokat. Ezért tanította azt, hogy mindig csak a MÁRA kérjük a kenyeret. Ha holnapra, holnaputánra is kérnénk, akkor nem hinnénk, hogy Isten holnap is, meg holnapután is fölöttünk lesz és gondoskodni fog rólunk, és elárulnánk, hogy a hit próbatételén elbuktunk.
A szentek közössége ugyanazt jelenti, mint a család közössége. A családban egymáshoz tartoznak a személyek, rokoni közösségben vannak egymással, és a családi ház dolgai mind közösek, egymás javára rendelkezhetnek mindennel. Ugyanez van Isten családjában, a szentek közösségében is: a szent személyek egymáshoz tartoznak rokoni kötelékkel (Istennek a gyermekei, egymásnak a testvérei), lelki és anyagi vagyonközösségben vannak egymással, „mindenük közös”, ahogy ez a jeruzsálemi őskeresztény közösségben volt (ApCsel 2,44). Ez egy lényeges hitigazság, és gyakorlatilag nagy a jelentősége: az egyházat a testvérek közösségévé teszi, akik mindent megosztanak egymással. Ez lenne a tökéletes társadalom. Ezzel a hitvallással „Hiszek a szentek közösségében” erre kapunk meghívást.
A Hiszekegyet az egyik templomban rövidebb formában mondják, a másikban hosszabban. Ez azért van, mert két Hitvallás létezik, az egyik az Apostoli Hitvallás, ami a hitigazságok 12 tételét tartalmazza, és amit a 12 apostol tanításából állított össze az ősegyház, a másik a niceai-konstantinápolyi Hitvallás, amit Nicea városban 325-ben és Konstatinápolyban 381-ben fogalmazott meg az egyházi zsinat az korábbi Apostoli Hitvallás kiegészítéseként. Mind a kettő hiteles, érvényes, és szabadon választható, hogy a templomban melyiket mondjuk.
Köszönöm, kedves Peti, hogy lehetőséget adott, hogy ezekről a fontos dolgokról beszélhetek. Tisztelettel, László atya
Kedves Olvasóink,
Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs vagy a hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Senta, Posta utca 14. A borítékra, kérjük, írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre válaszolni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
