Az aracsi határban élt egy szegény ember feleségével és öt lányával. Olyan szegények voltak, hogy még ennivaló sem került mindennap az asztalra. Semmijük sem volt. A föld, amelyet szántottak-vetettek, meg a kis nádtetejes házikó is Szávó gazdáé volt, aki ugyancsak sanyargatta őket. A szegény ember a hosszú téli estéken, amikor nem bírtak elaludni az éhségtől, sokszor elmesélte lányainak, hogy ez a föld valamikor az őseié volt. A földet István királytól kapták, de a nagy király halála után sok száz évre jött a kecskeszakállú Begler és Juszuf, aki lerombolta házaikat, templomukat, utána meg jött Szávó gazda és elvette földjeiket. „Azóta vagyunk mi itt ilyen árva sorsban. Hej, ha István király felébredne, aki itt alussza álmát a fekete vizek tündérének, Marikának a föld alatti birodalmában, a Pusztatemplom alagútjában, ő igazságot tenne!” – nagyokat sóhajtozva így szokta befejezni a sokszor elmondott mesét.
Vicuska, a legkisebb lányka, hallgatva estéről estére apja meséjét, mindig úgy aludt el, hogy ő majd egyszer megkeresi István királyt a Pusztatemplom alagútjában, s megkéri a fekete vizek jóságos tündérét, Marikát, hogy vezesse el hozzá.
Az egyik nap Vicuskának, amikor a Pusztatemplom közelében őrizte Szávó gazda libáit, eszébe jutottak apja szavai. Otthagyva a libákat elindult, hogy ő bizony megkeresi István királyt, elmondja neki apja bánatát és megkéri, hogy segítsen igazságtalanul elvett jussát visszakapni. Bement a Pusztatemplomba, letérdelt és hangos szóval kérte Marikát, a fekete vizek jóságos tündérét, hogy vezesse el István királyhoz. Ahogy ott térdel, egyszer csak tompa morajlással megmozdul a föld a lábai alatt, majd előtte megnyílik és egy nagy vasajtó emelkedik fel. Vicuska tágra nyílt szemei előtt a vasajtó éktelen csikorgással kinyílt, egy lépcsőt mutatva meg, amely lefelé vezetett. A lépcsőn ott állt Marika, a gyönyörű szép tündérnő. Jóságos mosollyal nézett Vicuskára és a kezével intett, hogy jöjjön. Vicuska felállt és reszkető lábakkal megindult a tündér felé. Amikor odaért, Marika tündér megsimogatta arcocskáját és kedves, lágy hangon mondta: „Ne félj, Vicuska, itt én vigyázok rád! Ez az én birodalmam” – majd megfogta kis kezét, és levezette a lépcsőn.
Lent egy széles folyosó kezdődött. A folyosó mindkét oldalán fáklyák égtek, megvilágítva vörösmárvány padlózatát, amely olyan fényes volt, mint a tükör lapja. A folyosón végigmenve Vicuska és a tündér egy hatalmas terembe értek. A terem falain kristályok csillogtak a fáklyafényben. A hatalmas terem közepén egy aranyozott trónon ült István király, fején a gyöngyökkel díszes koronával, gyönyörű több színben játszó ruhában, bozontos szakállal, körülötte meg a sok lándzsás, alabárdos katona. Vicuska a csodás látványtól megigézve megállt. Marika tündér bátorítóan megszorította a kezét, és a trónhoz vezette Vicuskát. Amikor egész közel értek István királyhoz és Vicuska is egy kicsit magához tért a csodálkozástól, látta, hogy itt bizony mindenki alszik. Kérdően ránézett a tündérre, aki kedvesen mosolygott és mutatta, hogy ébressze fel a királyt. Vicuska elengedte a tündér kezét, közelebb lépett a trónhoz és megfogta István király ruhájának szélét, majd jól megrángatta és hangosan mondta: „Ébredjen, király uram!” A nagy király felébredt, álmosan ránézett Vicuskára, majd érces hangon kérdezte: „Mit akarsz, leányom?” Vicuska most már bátran elkezdte mondani: „Fenséges király uram, segíts árva sorsú apámon, akitől Szávó gazda elvette az örökségét és még sanyargat is bennünket! A kecskeszakállú Begler és Juszuf lerombolta templomát.”
István király arca szomorúvá változott és tompa hangon ezt mondta: „Drága gyermekem, korán jöttél! Az én időm még nem jött el. Amikor a Pusztatemplom harangja újból megszólal, akkor eljövök hozzátok még egyszer, s meg fogom segíteni az itt élő, árván maradt népemet, apádnak visszaadom az igazságtalanul elvett jussát, a kecskeszakállú Beglert és Juszufot pedig meg fogom büntetni, de addig vigyázzatok a templomra!” – ezt mondva a nagy király újból elaludt.
Vicuska elszomorodva nézett az alvó királyra. Marika tündér gyengéden átölelte és felvezette Vicuskát a vasajtóig, s vigasztalóan így szólt hozzá: „Ne szomorkodj, Vicuska, eljő rövidesen az az idő, amikor újból meg fog szólalni Pusztatemplom harangja! Akkor István király igazságot fog osztani ezen a földön, hallottad! Addig is szerető kis szíveddel vigyázz árva templomunkra!” Ezt mondva a tündér megölelte, megcsókolta a kis Vicuskát, majd visszalépett a birodalmába, a vasajtó becsukódott mögötte és lesüllyedt a földbe nyomtalanul.
Vicuska bódultan jött ki a Pusztatemplomból, megindult a libái felé és hátranézve arra gondolt, ugyan mikor fog újból megszólalni a Pusztatemplom harangja. Azóta is napról napra várja a kis Vicuska a Pusztatemplom harangjának az újbóli megszólalását. Igaz, az életük attól a naptól jobbra fordult, mert amikor Vicuska hazaért, meglepetten vette észre, hogy a kis kötényének mindkét zsebe tele van aranypénzzel. A jóságos Marika tündér, amikor megölelte a kis Vicuskát, észrevétlenül köténykéjének a zsebeibe csúsztatta az aranyakat.
