Az Aranka menti szikesek természeti park (3.)

BETLEHEM-PUSZTA PADÉNÁL

A Tisza bánáti oldala mentén Csókától délre haladva több értékes madaras terepre juthatunk el, mocsarak, csatornák, bokrosok, erdőfoltok és szikesedő legelők váltják egymást a maguk jellegzetes élővilágával. Az egyik ilyen szikes puszta az Aranka menti szikesek természeti park részét alkotó Betlehem-puszta, amely Padé, a bátkai Holt-Tisza és Tiszaszentmiklós között terül el több mint ötezer hektáron. Az alacsonyabb fekvésű pusztarészeken, hosszan elnyúló hol keskenyebb, hol szélesebb erekben, laposokban, úgynevezett depressziókban csapadékos években időszakos vízborítású területek alakulnak ki, amelyek táplálkozási és fészkelési lehetőséget biztosítanak olyan ritka madarak számára is, mint a globálisan megritkult nagy goda és gulipán, a még viszonylag gyakoribb gólyatöcs, piroslábú cankó, sárszalonka és bíbic.
Még a múlt század ’90-es éveiben a szikes legelőn a bátkai Holt-Tisza irányába kimélyített, halastónak szánt területen csapadékos években jelentősebb vízfelület alakul ki. Ez történt a 2010-es rekordmennyiségű, 950 mm esőt hozó évben is. Ez az esztendő minden korábbi csapadékrekordot megdöntött a Kárpát-medencében, így Magyarországon is, ahol az 1870-es évektől végeznek rendszeres csapadékmérést. Másfél évszázad legcsapadékosabb éve volt a 2010-es. A Bükkben például 1550 mm eső esett.
A nagy esők sok gondot okoztak azokon a területeken, ahol a lapályokat, alacsony egykori vízjárta területeket beépítették. A Padén áthaladó egykori vízfolyást jórészt feltöltötték, aminek az eredményeként a rengeteg csapadék a fél faluból tavat csinált. Alig győzték tisztítani az utcai vízelvezető árkokat és átereszeket.
A víz az élet forrása. A sok víz sok vízi madarat vonzott a Betlehemre, a halastónak kiásott két kilométer hosszú mélyedés telefolyt a vizet át nem eresztő szikes pusztáról. Több mint száz pár gólyatöcs rakott fészket az elárasztott terület kisebb-nagyobb szigetein, zsombékjain. A ritka gulipán is újra megtelepedett, de cankó, bíbic, szárcsa, réce, vöcsök és vadliba is számos fészkelt ebben az évben. A sűrű, vegyesen növő nádas és gyékényes foltokban a ritka vörösgém tucatnyi párban telepedett meg, hogy itt költse ki fiókáit.
A fél méternél mélyebb vízborítású tóvá duzzadt mélyedésben nagy telepe alakult ki a fehérarcú szerkőknek. Köztük először bukkant fel költőmadárként a területén a fehérszárnyú szerkő. E faj első bizonyított, fotóval dokumentált költéséről számolhattunk be Szerbiában.
A récefélék a tőkés-, a böjti-, a barát- és a cigányréce mellett jelentős volt ebben az évben a kis vöcsök és a feketenyakú vöcsök költőállomány is. A századforduló utáni években örvendetesen megnőtt a vizeinken, halastavainkon fészkelő nyári ludak száma, amelyek tojásait sajnos gyakran összeszedik a falusiak és kotlós alatt keltetik ki. A vajdasági vizeken elszaporodott bütykös hattyú ugyancsak rendszeres fészkelő madara a Betlehem vízjárta, nádas-gyékényes területeinek, csakúgy.
Padén évről évre 15-20 pár gólya költ, főleg az utcai villanykarókon és a kéményeken. Számukra a vízjárta Betlehem-puszta jelenti az állandó táplálékforrást. A gólyákhoz hasonlóan nagyon sok nagykócsag és kanalas gém is rendszeresen felkeresi a sekély békában, piócában és vízi rovarokban gazdag területet. E fehér gémek a légvonalban közeli Hódegyházát patkó alakban körülölelő Aranka halastó kiterjedt nádrengetegében költenek. Gyakran átruccannak a Betlehemre táplálkozni, és az őszi vonulás idején is gyakori látvány a táplálékot kereső kócsag és gém.
A tavaszi madárvonulás alakalmával az északra tartó cankócsapatok rendre meg-megállnak egy-két napra a Betlehem-pusztán a mélyedésekben, erekben összegyűlő vizeken. Legszámosabb a pajzsos cankó és a réti cankó, de egy-egy tavi cankó és partfutók is felbukkan. A vonuláskor leggyakrabban és legtömegesebben látható parti madarak a pajzsos cankók. Több száz egyedet számláló cankócsapatok ide-oda, le-felhullámzó seregei a tavaszi puszta megszokott látványossága. Ritkán kerül szem elé a lefelé görbülő csőrű barna tollruhás batla. A jajongó bíbicek az első érkezők és a legéberebb őrszemei a szikes, tocsogós kora tavaszi pusztának. Rájuk minden madár és más élőlény is odafigyel. A bíbic őrszemek veszik észre elsőnek a közeledő veszélyt, a lopakodó rókát, menyétet, vagy épen egy a faluból elkóborolt portyázó kutyát vagy macskát. A bíbic vészkiáltását kilométerekre viszi a tavaszi böjti szél és a puszta minden lakója ki tudja belőle olvasni, hogy számára mekkora veszélyt jelenthet a közeledő ragadozó vagy egy bóklászó ember.
A juhokat és az azokat terelgető juhászt megszokják a pusztai madarak, megtanulják, hogy számukra a jámbor legelésző birkákat terelgető juhászember nem jelent veszélyt, viszont a juhász szófogadatlan kutyája, ha csak teheti, elkapja és egészben nyeli le a bíbic és cankófiókákat. Szerencsére a talajon költő pusztai madarak fiókái tarka, a környezettel harmonizáló és abba teljesen beleolvadó, rejtő színű tollruhát viselnek és a vészjelet adó szülőmadarak intő szavára azonnal lelapulnak a fűben és mozdulatlanul várják be, hogy elmúljon a fenyegető veszély.