Afganisztán még mindig a világsajtó gyakori témája. Azt taglalják, hogyan alakul a helyzet a tálibok hatalomra kerülése óta, és ez a fordulat hogyan hat a nemzetközi helyzet alakulására. Mi is ezt a két témát vennénk sorra.
„A bank nem nyit ki. Távozzatok!”. Ez a közlés már önmagában megvilágítja Afganisztán belső helyzetét. Később, amikor sokan már napokig várakoztak a New Kabul Bank előtt, pedig ezt a nyilatkozatot jegyezték le az újságírók: „Készpénzben 10 000 afganit (96 eurót) adnak, vagy 20 000-et csekken, hogyan tartsam el ebből tíztagú családomat?”. Vagy a még rosszabb helyzetről tanúskodik a másik nyilatkozat: „Öt napig csak 200 afganim volt.”
Az, hogy a kabuliak így megrohanták a bankokat, csak egy tünete annak, hogyan alakult a helyzet a tálibok hatalomra kerülése óta. Az történt ugyanis, hogy az emberek siettek hozzájutni a pénzükhöz, mert elszabadult az infláció, és mindenki igyekezett menteni a menthetőt. Az infláció megugrása pedig csak egyik tünete két dolognak. Az egyik az, hogy az évekig csak harcoló tálibok nehezen birkóznak meg a gazdasági kérdésekkel, a másik pedig az, hogy az embereken úrrá lett a pánik.
A helyzetet az formálja, hogy az Afghanistan Bank nevű központi bank kormányzója elhagyta az országot, de különben is az ország pénztartalékához a tálibok nem tudnak hozzáférni. Ráadásul becsukott a Western Union, amely behozta a pénzt az országba. A pénztelenség pedig csak egy tünete annak, hogy mennyire megromlott az ország gazdasági helyzete.
Ez a helyzet csak rosszabbodhat, mert általában nem elég, hogy akadozik az ország gazdasága, hanem még a szárazság és a koronavírus-járvány is nehezíti a helyzetet. Mindezt tetőzi, hogy nem biztos, hogy a tálibok hatalomra kerülése meghozza azt a békét, amelynek vágya beleépült abba, hogy a tálibok gyorsan úrrá lettek az országban. Mert számolniuk kell a vetélytárs szervezetekkel. Az al-Kaida meg kevés gondot okoz, mert örül, hogy az új rendszer megkönnyíti a dolgát. De az Iszlám Állam már merényletekkel jelezte, hogy részt kíván a hatalomból.
A gazdaságon kívül a nők helyzete is mind nagyobb gond. A rendszer azt ígérgeti, hogy tiszteletben tartja a nők jogait, de a helyzet alakulása semmi jót nem ígér. Gondbaejtők a jelenségek. Onnan, hogy megalakult az új kormány, de abban egyetlen nő sincs, sőt az eddigi „nőügyi minisztérium” is „erényügyi hivatallá” alakult át, addig, hogy családjának szeme láttára agyonvertek egy rendőrnőt.
Márpedig az amerikai jelenlét húsz éve alatt felnőtt az iskolázott nők néhány nemzedéke. És annak tagjai nehezen fogadják el a merev mohamedán szabályokat. Már voltak tüntetések, de azokat a legkeményebb eszközökkel elfojtották. Kabulban csak a levegőbe, de volt, ahol a tüntetők közé lőttek. Halottak és sebesültek is voltak.
Nem kevésbé bonyolult a tálibok győzelmével alakított nemzetközi helyzet sem. Négy ország a saját győzelmének tekinti a tálibok felülkerekedését: Oroszország, Pakisztán, Irán és Katar. (Az utóbbi az amerikai politikához jobban igazodó Szaúd-Arábiával szemben, Oroszország és Irán pedig már tárgyalt is az új helyzetről.) A hírek is új helyzet alakulásáról tanúskodnak. Az új rendszert támogatásáról biztosította Kína, a tálib kormány első külpolitikai ténykedése az Oroszországgal való tárgyalás.
Maga a nemzetközi közösség pedig kényes helyzetbe került. Ennek egyik összetevője a kérdés: támogatni kell-e az új rendszert, hogy segítsenek a szerencsétlen helyzetbe került afgánokon vagy keményen engedményekre, az emberi jogok, elsősorban a nők jogainak tiszteletben tartására kell kényszeríteni az új rendszert?
Az ENSZ védnöksége alatt Genfben már tartottak egy értekezletet, amelynek eredményeként több mint egymilliárd dollár segítséget ígértek Kabulnak. (600 milliót már az idén.) A segélynek azonban két vonatkozása van.
Az egyik abból adódik, hogy a helyzet fent vázolt alakulása éhínséget zúdít az amúgy is sokat szenvedő afgánokra. A nemzetközi közösség ezt nem nézheti tétlenül. Mert mint António Guterres, ENSZ-főtitkár megfogalmazta: „Szerintem nem kell kollektívan büntetni egy népet azért, mert az országban uralkodó hatalom rosszul járt el. Normális, hogy a terrorizmus ellen harcolni kell, de nyilvánvaló az is, hogy a világ nem nézheti tétlenül egy ország elmélyülő humanitárius és gazdasági válságát”.
A másik vonatkozása pedig az, hogy a nemzetközi közösség nem nézheti tétlenül az emberi jogok, elsősorban a nők jogainak lábbal tiprását. Ahogyan Szíjjártó Péter magyar külügyminiszter fogalmazott: „Szigorú feltételekhez kell kötni bármilyen egyezkedést a tálibokkal, például a nők és lányok jogainak biztosításához.” A világ viszonyát ennek a két elvnek a birkózása határozza majd meg.
Az események azonban nemcsak az új kormányhoz és általában az Afganisztánhoz való viszonyt teszik bonyolulttá, hanem szembe kell nézni azzal is, hogy a tálibok hatalomra kerülése földrengésszerű hatást gyakorol a nemzetközi helyzetre is. Elsősorban azzal, hogy nemcsak könnyen belenyugodtak a tálib hatalom átvételébe, hanem feladták azt, amit politikájuk lényegének tartottak: a demokrácia védelmét.
Ez egyrészt kételyeket szül a NATO iránt: kész lesz-e védeni az egyes tagállamokat, másrészt sürgeti az alkalmazkodást az új helyzethez. Részben szelet ad az európai haderő megteremtésének vitorlájába. Részben erősíti azt, amit a Magyar Hírlap így fogalmazott meg: „Ismét beigazolódott az az évszázados történelmi tapasztalat, hogy csak magunkra számíthatunk.”
