Mintha valami varázsereje lenne az első száz napnak. Mármint az elnökök, kormányok első száz napjának. Ez valójában a bemutatkozás ideje. Megmutatja azt is, hogy az elnök és a kormány mire vállalkozik, de sejteti azt is, hogy mire képes. Most az új izraeli kormány első száz napja iránt nagy az érdeklődés, már azért is, mert ez a kormány a világ legbonyolultabb problémájával küszködő térségében alakult legbonyolultabb összetételű kormány. Ráadásul ez a kormány hivatalosan is a változtatás-változás kormánya. Ahogy a Le Monde fogalmaz: annak kell eldőlnie, hogy a megbénulás vagy egy új hozzáállás kerekedik-e felül. Nem csoda, hogy a világsajtó odafigyel. Mi is ezt a bonyolult helyzetet igyekszünk most bemutatni.
A térség bonyolultsága abból adódik, hogy abban a világban, amelyben a nemzetállammal kapcsolatban jelentkező megannyi probléma annyira érződik két nemzet nemzetállamot teremtő vágya ütközik. A zsidóknak és a palesztinoknak egyformán joguk van a saját államukra. Ezt az államot a zsidók úgy teremtették meg, hogy elüldöztek három millió palesztint. A palesztinok pedig önálló állammá akarják átalakítani a zsidók által a következő háborúban elfoglalt, most autonómiát élvező területet.
Mind jobban tért hódít az a meggyőződés, hogy csak az a megoldás lehet igazságos, tartós, ha mind a két terület, Izrael és Palesztina néven, mind a két állam mind a két nemzetnek az állama lesz. Mert Izraelben tekintélyes számú palesztin maradt, Palesztinában pedig már 600 ezer zsidó él.
Igen ám, de mind a két nemzetben erősen jelen vannak a szélsőségek. A palesztinoknál ez a szélsőség azt hirdeti, hogy Izraelt le kell törölni a térképről. (Ezzel a felfogással a Hamasz nemrégiben valóságos háborút robbantott ki.) A zsidóknál pedig tartja magát az a szélsőség, amely azt vallja, hogy a mostani palesztin autonómia területét is a zsidók szent államának részévé kell tenni.
Ebben a helyzetben a mostani izraeli kormány tartalmaz egy forradalmi újdonságot: a két arab párt közül az egyik, a Palesztin Egység Listája, zsidó nevén RAAM tagja lett az új kormánynak. A párt mindössze a szavazatok 6,2 százalékát kapta és csak négy képviselője van. De e négy képviselő nélkül nincs meg a kormánytöbbség, 61 szavazat a 120 tagú parlamentben.
Az új kormány másik jellegzetessége az, amit már említettünk: a változás és változtatás kormánya. Egyetlen dolog tartja össze: az eltökéltség, hogy véget vet Benjamin Netanjahu 12 éve tartó uralmának. A kormányban helyet kaptak olyan emberek is, akik valamilyen tisztséget töltöttek be a különböző Netanjahu kormányokban. (Például a mostani védelmi miniszter ugyanezt a tisztséget töltötte be a Netanjahu kormányban is.) De Netanjahunak mennie kellett.
Nem csak arról van szó, hogy a demokrácia nem szereti, ha valaki sokáig hatalmon van. Nem véletlenül vannak olyan tisztségek, amelyeket csak két mandátumig szabad ugyanannak az embernek betöltenie. (A krónika feljegyezte, hogy Washingtonnak, az amerikaiak nemzeti hősének felkínálták a harmadik mandátumot, de visszautasította, és Mandela, az afrikaiak hőse is tudta mikor kell távoznia. Csak a szovjet utódállamokban lettek még tisztséget öröklők is. Azt pedig már annyiszor említettük, hogy Churchill a II. világháború megnyerése, Kohl a két Németország egyesítése után vesztett választást.)
De nem csak erről van szó. Figyelembe kell venni azt is, hogy ha valaki sokáig van hatalmon akkor hajlamossá válik elhinni, hogy neki a hatalom örökre kijár, és olyasmit csinál, amit nem csinálna, ha tudná, hogy mandátumának lejárta után, esetleg még előbb is tetteiért felelnie kell.
Nem véletlen, hogy Netanjahu hiába emlegette, hogy az új kormány „meggyengíti Izraelt, vagyis az ő kormányon maradása nemzeti érdek. Ellene már megfogalmazódtak a vádak. Közülük a legártatlanabb: „a hivatalából adódó hatalmát tiltott módon arra használta, hogy személyes érdekeinek kedvezően hasson a médiára, szemben az objektív tájékoztatás közérdekével". Súlyosabbak is vannak, mint pl. a korrupció és sikkasztás.
De mivel a kormányalakítás egyetlen hajtóereje Netanjahu megbuktatása volt, a kormány hihetetlenül tarka összetételű lett. Ahogy a Le Monde címe érzékeltette: „Egy történelmi koalíció, baloldaltól a szélsőjobbig, egységben Benjamin Netanjahu ellen". A kormányban ugyanis helyet kapott két centrumpárti, két baloldali, három szélsõjobboldali és a már említett arab párt. Tehát egyformán ott van az az áramlat, amely az izraeli telepesek érdekében jogot formál az egész palesztin területre, és egy arab párt, amely szerint Izraelnek az arabok államává is kell válnia.
És a kormány tartalmaz más kompromisszumot is. Azt a megállapodást, hogy 2023. augusztus 27-éig Naftali Bennett, a palesztinai telepeseket képviselő, szélsőségesen jobboldali politikus a miniszterelnök. Utána a parlament megbízatásának végéig pedig Jair Lapid (újvidéki származásúnak tekinthető, hisz apja, Tomislav Lampel Újvidéken született) centrista politikus. Ehhez azonban az kell, hogy a kormány a mostani parlament megbízatásának végéig megmaradjon abban az Izraelben, amelyben az elmúlt két évben négyszer választottak új parlamentet.
Mert hiába ismételgetik most, hogy a nemzeti érdek összetartja őket. Hiába mondja Bennett; „Jair és köztem vannak különbségek, de összeköt bennünket a hazaszeretet". Hiába ismételgeti Lapid: „Ez a kormány Izrael minden polgárát fogja szolgálni, tisztel minden ellenzékit, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy egyesítse az izraeli társadalom minden összetevőjét". Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen kormány kibírja a parlament megbízatásának a végéig.
