Hiper intenzív száz nap. A svájci Le Temps napilap ezzel a címmel számolt be Joe Biden amerikai elnök első száz napjáról. Biden tényleg nagyon aktív volt a bemutatkozásnak számító első száz napban, de ezt a tevékenységet azóta is folytatja. Mert a januárban beiktatott elnöknek az „építsük újra jobbnak” jelszavával összhangban nemcsak a Trump-korszak maradványait kell felszámolnia, az új hozzáállást megalapoznia, hanem meg kell birkóznia még két komoly problémával. Az amerikai gazdaságnak a koronavírus-járvánnyal súlyosbított gondjaival és az amerikai társadalom súlyos megosztottságával.
A járvány kezelésének módja már mutatta, hogy mennyit változik
az ország gazdasági politikája. Az Egyesült Államok lett ugyanis az az ország, amely a járvány következményeinek enyhítésére a legnagyobb segélyt nyújtotta polgárainak: fejenként 1400 dollárt. (Az elnök aláírásával ellátott csekket kapott minden személy, aki évente 80 ezer dollárnál kevesebbet keres, továbbá az évi 120 ezer dollár bevételt el nem érő mindegyik magányos családfő, és azok a családok is, amelyeknek 160 ezer dollárnál kisebb a jövedelme egy évben.)
Ez a segély azonban csak egyik jele volt annak, hogy megváltozott egy 40 éve érvényes ultraliberális politika. Amerikában reaganizmusnak, Európában thatcherizmusnak hívják. Lényege az állam gazdasági szerepének leépítése, azzal a jelszóval, hogy nincs olyan probléma, amit a szabadpiac meg nem old. (Ahogyan Milton Friedman ennek a politikának közgazdásza fogalmazott: „A piac nagy mértékben csökkenti azokat a kérdéseket, amelyekre politikai választ kell adni”.)
Ennek az új politikának a jelszava: a szociális kérdések megoldása fontosabb, mint a profit. (Ahogyan Biden fogalmazott: „Tovább kell dolgoznunk érte, hogy megnyerjük az amerikaiak abba vetett bizalmát, hogy kormányuk képes értük működni... és képes jólétet, biztonságot, lehetőséget teremteni az ország népének”.) E politika vállalásáért Biden megkapta az „új Roosevelt” minősítést.
Franklin D. Roosevelt volt ugyanis az az amerikai elnök, aki az 1930-as évek válságát az állam gazdasági beavatkozásával, többek között vasutak és közutak építésével küzdötte le. Ezúttal Biden is 2300 milliárd dollárt fektet be munkahelyteremtésbe és az infrastruktúra megújításába. A szükséges összeg előteremtése érdekében növeli a közterheket (a társasági adót például 21-ről 28 százalékra) és megsarcolja a gazdagokat.
Új politikát kezdett a migránskérdés kezelésében is. Nem (az államhatárra szánt) fal építésében látja a megoldást, hanem okos politikát akar folytatni. Ennek szellemében alelnöke, Kamala Harris már el is látogatott Mexikóba és Guatemalába. (A migránsok 82 százaléka ugyanis a szomszédos Mexikóból érkezik, a közép-amerikai Guetamala pedig migránsforrás.)
Ennek a politikának a folytatása nem lesz könnyű dolog, de még nehezebb lesz megbirkózni az amerikai társadalom tragikus megosztottságával. Ennek egyik következményét még aránylag könnyű volt leépíteni: Biden korlátozta a lőfegyvervásárlás feltételeit, amit egyik elődje sem mert, elsősorban a fegyvergyártók ellenállása miatt.
A magánkézben lévő tűzfegyverek viszont mind több gondot jelentenek. (A függetlenség napja alkalmával szokásos lövöldözésben csak az idén 150 embert életét oltották ki.) Képzelhetjük milyen veszélyt jelent a magánkézben levő 321 millió lőfegyver. „Harc a terrorizmus ellen” jelszóval Biden most arra vállalkozott, hogy szembe néz ezzel a veszéllyel is.
Sokkal súlyosabb probléma, hogy a faji ellentétek kiéleződtek. Az egyik oldalon jelentkezett az az afroamerikai (újabban így hívják a négereket) szélsőség, amely „afroamerikai életek is számítanak” (nem „minden élet számít”) szlogennel mind erőteljesebben ki akarja használni az afroamerikaiak rosszabb (élet)helyzetét. A másik oldalon pedig felerősödött a fehér szélsőség, ami csak nehezíti a megoldást.
Jellemző, hogy majd’ egy év kellett ahhoz, hogy elítéljék Derek Chauvin rendőrt, aki (tavaly Minneapolisban) úgy okozta a megbilincselt és földön fekvő afroamerikai George Floyd halálát, hogy a nyakára térdelt. Színre léptek azok is, akik szerint védeni kell a rendőröket, még akkor is, ha gondatlanságból embert ölnek. Sőt megszólaltak azok is, akik majdnem azt hirdetik, hogy Floyd megérdemelte azt, ami történt vele, és nem is kár érte.
Az ellentétek egymásnak is ütköztek. Az egyik fél azt kifogásolta, hogy a rendőrség hallgat. A másik fél pedig azt harsogta, hogy Floyd büntetett előéletű és kábítószer-fogyasztó volt.
Újabban jelentkezett, és Bident jobban is foglalkoztatja a megosztottságnak egy másik tünete. Az Egyesült Államokban gyakori eset, hogy az elnököt és a parlamenti többséget nem ugyanaz a párt adja. Ebből azonban soha nem származott olyan probléma, hogy az elnök javaslatait a másik párt többségével rendelkező szenátus (felsőház), amelynek hatáskörébe tartozik sok minden elfogadása, elvetette, s emiatt megbénult az állam. (Az AXW tévéadón most sugároznak egy sorozatfilmet az amerikai elnökről. A filmben azt is bemutatják, hogy az elnök egyenként tárgyal a szenátorokkal. Egészen addig, amíg az „apparátus” nem közli, hogy megvan a többség.)
Az amerikai demokrácia ugyanis nem ismerte a parlamentarizmusnak azt a rákfenéjét, hogy az ellenzéknek a kormány ellen kell szavaznia, még akkor is, ha azt mondja, hogy kétszer kettő négy. Az amerikai republikánusok most viszont ellenzékként akarnak viselkedni. Ez azért probléma, mert jelenleg a szenátusban ötven-ötven képviselője van a demokratáknak és a republikánusoknak is. Tehát ahhoz, hogy a testületben valamit elfogadjanak legalább egy republikánusnak az elnök javaslatára kell szavaznia.
És bizony már megtörtént, hogy Biden valamelyik javaslatát elvetették, mert nem volt meg az 51 szavazat. Az igazi gond pedig az, hogy mindez az amerikai társadalom végzetes megoszlására utal.
