Világunknak elég sok súlyos gondja van. A lappangó gócoktól – Szíriától Ukrajnáig – amelyekben bármikor orosz–amerikai viszály robbanhat ki, a fenyegető új gazdasági válságon át egész addig, hogy értelmetlen pazarlásunk helyrehozhatatlanul tönkreteszi bolygónkat. Nem csoda, hogy az ember nem tud odafigyelni mindenre. Egy dolog azonban mégis állandóan reflektorfényben van. Törökország. Egyrészt, mert felfokozva és lemeztelenítve mutat olyan jelenségeket, amelyeknek a hatása a világ számos pontján érezhető. Másrészt, mert a leglátványosabban demonstrál egy új geopolitikai folyamatot: a középhatalmak fokozódó nemzetközi szerepét.
A folyamat úgy kezdődött, hogy Recep Tayyip Erdoğant megfertőzte egy újabban terjedő kór, az örökös és abszolút hatalom vágya. Korábban ugyanis döntő befolyáshoz jutott, hogy a demokrácia nem szereti. ha valaki sokáig van hatalmon, mert ez azt jelenheti, hogy ez a hatalom elszakadt a közakarattól. Már máskor is emlékeztettünk arra, hogy Churchill a II. világháború megnyerése, Khol a két Németország egyesítése után veszített választást. Erdoğan viszont azok közé tartozik, akik a demokratikus körülmények között 2002 óta hatalmon vannak.
Amikor már úgy érezte, hogy a miniszterelnökösködésnél többre vállalkozhat, eltökélte, hogy bevezeti az elnöki rendszert. Kezdetben azt hitte, ehhez elegendő, ha egyrészt enyhíti azt a szigort, amellyel Atatürk a vallást a magánélet és az otthon falai közé szorította egész a női öltözködés megváltoztatásáig és a férfiak kötelező szakálla elleni harcig. Másrészt békét teremt a jogaikért harcoló kurdokkal. Amikor azonban a kurd párt sikere a parlamenti választásokon megakadályozta, hogy pártja megszerezze azt a kétharmados többséget, amely szükséges az elnöki rendszer bevezetéséhez rájött, hogy ez nem elegendő.
Ekkor változtatott taktikát. Rájött, hogy felvállalva a kurdok elleni harcot és az ország nemzetközi szerepének a felértékelődését, könnyebben az áhított hatalom birtokába juthat. Ekkor segítségére sietett egy új esemény: a katonai puccs kísérlete. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy leszámoljon minden ellenállással, amely akadályozni próbálta az abszolút hatalom megkaparintását. Hihetetlen méretű tisztogatásba kezdett: több mint 50 ezer katona- és rendőrtisztet, bírót, állami tisztviselőt, tanárt, újságírót tartoztatott le. Közülük eddig több mint 1500-at életfogytiglani börtönre ítéltek, s
még a legvéresebb kezű diktátorok is tudják, hogy a terror csak a megfélemlítésre elegendő. De – mint Ceaușescu példája is olyan meggyőzően mutatta – nincs az a diktátor, aki hatalmon maradhat, ha az egész társadalom ellene fordul. Szükség van tehát valamire, ami a tömegeket az igazi ellenállástól visszariasztja és elég tömeget teremt ahhoz, hogy legyen, aki a hatalom mellé áll. Történelmi tapasztalat mutatja, hogy erre a legalkalmasabb eszköz a hatalomnak a nemzettel való azonosítása, a nemzeti érdekek védnökének nyilvánítása.
Erdoğan meg is találta ezt az eszközt. Egyrészt azt a meggyőződést kell kialakítani, hogy nem azért harcol a kurdok ellen, mert azok az ő hatalmát korlátozhatnák és veszélyeztethetnék, hanem mert terroristák, a török nép ellenségei. És itt nem elegendő a kurd párt elleni fellépés (a párt vezetője és mintegy száz parlamenti képviselője is börtönben van), a kurdokat még az ország határain kívül is – Irakban, de főképp Szíriában – vissza kell szorítani. Másrészt azt, hogy az ő rendszere az, amely eddig ismeretlen nemzetközi tekintélyt és befolyást szerez az országnak.
Így kerül a képletbe a középhatalmi szerep vállalása. Ez a szerep három dolgot jelent. Először: a középhatalom érdekövezetének megteremtését. Másodszor: akár mindenkivel szembehelyezkedő önálló álláspont kialakítását és képviseletét. És harmadszor: nem elég csak az önállósággal saját szerepét kidomborítani, ezt tudni kell felhasználni a problémák kezeléséhez és megoldásához, mert aki befolyást akar, annak nem elég csak szembehelyezkedni mások befolyásával, hanem a rendezés részesévé is kell válnia.
Ami az érdekövezetet illeti, Törökország két irányban fejt ki tevékenységet. Egyrészt befolyásra akar szert tenni abban a térségben (Iraktól és Szíriától a Balkánon át Líbiáig), amely egykor az Ottomán Birodalomhoz tartozott. (Szíriában és Irakban folytatott hadműveletei is részét képezik ennek az erőfeszítésnek.) Másrészt a világ muzulmánjainak képviseletében akar nemzetközi szerephez jutni. (Itt legutóbbi ténykedése az volt, hogy követelte az ENSZ, elsősorban a Biztonsági Tanács megreformálását, szóvá téve, hogy az 57 országot és egymilliárd hatszáz millió embert jelentő mohamedán világnak állandó tagot kell kapnia.)
Az önálló kiállást elsősorban az USA-val szemben demonstrálta. Már annak idején nem engedte meg a területén lévő amerikai támaszpont felhasználását Irak megtámadásához, de csak most vált állandó gyakorlattá, hogy együttműködik a Washington által ellenségnek nyilvánított Oroszországgal és Iránnal, Szíriában harcol az amerikaiak által támogatott kurdok ellen stb. Legjellemzőbb azonban az a törekvés, hogy a szembenállást ne vigyen odáig, hogy őt kizárják a probléma megoldásából. Lelövik az orosz repülőgépet, de az oroszokkal együtt akarják megoldani a szíriai válságot stb. Végsőkig kiélezik a Törökországban letartóztatott amerikai pap kérdését és utána csendben mégis kiadják stb.
Külön kérdés, hogy a törökországi gazdasági válságnak, a líra zuhanásának kiváltásával demonstrálni akarják, mennyit ér az akadékoskodók által képviselt önállóság. De ez már külön téma.
