Washington, 2016. feb. 19.
Az amúgy is forrósodó előválasztási légkörben olaj volt a tűzre az amerikai politikai szférában a nyolcvanéves főbíró, Antonin Scalia váratlan halála, a Ferenc pápa mexikói látogatását követő falépítő–hídépítő megjegyzés, valamint az a bejelentés, hogy Obama márciusban Kubába utazik. Mindhárom ügyben egész frontos támadás indult a jobboldalról. De mi zavarja az ultrakonzervatív fundamentalistákat?
Scalia a legfelsőbb bíróság második legkonzervatívabb bírája volt. Harminc évig osztotta a megefellebbezhetetlen ítéleteket és ördöngős észjárással, maró gúnnyal fogalmazott véleményeket az alkotmány eredeti szövegének nevében, a változások, a kisebbségek és az „aktivista” bíráskodás ellen, valamint a végrehajtó hatalom védelmében. Tette az utóbbit valódi küldetésként, hiszen annak a Ronald Reagannek a politikai manővereit kellett védelmezni, aki őt a legfelsőbb bíróságba jelölte. Az elmúlt hét évben ennek a fordítottja történt, hiszen a bírák még most is Obama hatalmának a megnyirbálását célzó ügyekkel babrálnak.
Az elnöknek éppen 11 hónapja maradt a Fehér Házban, és a halálhírre reagálva be is jelentette, hogy alkotmányos jogával élve hamarosan beterjeszti a szenátusnak a Scalia utódlására vonatkozó javaslatát. Ekkor tört ki a balhé, hiszen a republikánus jelöltek szerint Obama „tönkretette az országot”, s ezért a „szélsőségesen liberális” elnöknek nem szabad megengedni a legfelsőbb bíróság „egyensúlyának felborítását”. A szenátus többségi vezetője is rögtön beszólt, hogy senkit nem fognak jóváhagyni, akit Obama jelölne.
Az „egyensúly” úgy néz ki, hogy bírák mentek és jöttek, de az 5:4 arányú konzervatív többség negyed évszázada nem változott. Az „aktivizmusellenes” alkotmánybíráskodást pedig úgy kell felfogni, hogy ez a stabil jobboldali többség egyetlen fős szavazattöbbséggel leállította a 2000. évi floridai újraszámlálást, akkor ugyanis Jeb Bush akkori kormányzó csatlósai különböző manipulációkkal elérték, hogy a választásokat eldöntő államban bátyja, George W. Bush győzzön. Az elmúlt évek konzervatív döntései közé tartozik a szavazói jogok szövetségi védelmének és a milliárdosok kampányfinanszírozási korlátainak eltörlése, valamint az egészségbiztosítási jogok korlátozása vallási érdekek alapján. A legfelsőbb bíróság azonban mégsem törölte el az egész biztosítási törvényt (amelyet a jobboldal követelt), és kötelezővé tette az egyneműek házasságának elismerését mind az 50 államban (ott is, ahol azt nem vezették be).
A legfelsőbb bíróság korábbi „egyensúlya” utoljára 1991-ben fordult meg, amikor az idősebb George Bush az azóta legkonzervatívabb bírót, a fekete bőrű Clarence Thomast jelölte az addig legliberálisabbnak tartott, szintén fekete bőrű, legendás Thurgood Marshall helyére. Azóta hat elnöki mandátumból négyet demokraták szereztek meg, és az ország társadalmilag és demográfiailag jelentősen liberalizálódott. A mostani hangzavar – a „konzervatív fordulat” hirdetése – éppen annak a következménye, hogy az elsőbbségüket és felsőbbrendűségüket veszíteni érző körök görcsösen kapaszkodnának előnyeikbe. Ezért nem ördögtől való, hogy most újra megforduljon a bírói többség. Hamis érv, hogy az elnök utolsó évében nem jelölhet senkit, az alkotmányfundamentalisták ezt jól tudják, hiszen eszményképük, a náluk sokkal mérsékeltebb Reagan is jelölt új bírót második mandátumának utolsó évében. Hogy a „sárkányölő” Reagan palástjába burkolózó mai republikánusok mennyire nem reaganisták, az is bizonyítja, hogy a nyolcvanas évek nagy elnöke kifejezetten liberálisan viselkedett az illegális bevándorlás ügyében. Még a mára már gyűlöletessé tett „amnesztiát” is támogatta, amely be is került az 1986-os bevándorlási reformba, amely 2,7 millió illegális bevándorlót legalizált.
Az idei republikánus előválasztási kampány egyik központi témája viszont Donald Trump falépítő bevándorló-ellenessége. Ezért horkant fel a konzervatív tábor Ferenc pápa megjegyzésén, hogy „az az ember, aki mindenhol csak falak építésén gondolkodik, nem pedig hidak építésén, az nem keresztény.” Trump azonnal visszavágott a maga álkeresztény nagyképűségével, de az egész jobboldal kiakadt, mert szerintük a pápa beleavatkozott az amerikai belügyekbe. Nem sokban különbözik ez attól a Közép-Európában is kakaskodó politikától, amely „nemzeti kereszténységbe” csomagolja magát, ám azonnal felháborodik, ha a keresztény világ vezető spirituális hangja a valódi keresztény értékekre figyelmezteti.
A hét még egy „szerencsés” körülményt is hozott az amerikai jobboldal dühének gerjedéséhez. Obama kubai nyitását emlékezetesen Ferenc pápa segítette elő, és 88 év után először utazik amerikai elnök a szigetországba. Mivel a három vezető republikánus jelölt közül kettő kubai származású (a felfelé törő Ted Cruz és Marco Rubio), ez is hatalmas felháborodást okozott, miközben az önjelölt Reagan-utódok gondosan elkendőzik, hogy eszményképük is kiegyezett a Kreml „Gonosz Birodalmával”. Reagan jobboldali elődje, Richard Nixon már 1972-ben elment a kommunista Kínába, közvetlen utódja, George H. W. Bush pedig 1989-ben a még kommunista kormány alatt álló Varsóba és Budapestre – amitől csak felgyorsult az ottani változások tempója. Kuba sem alakulhat másként. Csak hát a makacs konzervativizmus az ostoba politikát is konzerválná, nemcsak a bölcset.
