Mivel jövő kedden újabb öt államban tartanak előválasztásokat, és köztük van Florida is, ahol már nem egyszer eldőlt az elnökség sorsa, ráadásul ahol a „győztes mindent visz” (ezúttal 99 pártküldöttet), a tét óriásira nőtt. Ha Donald Trump megnyeri Floridát, aligha lehet megállítani a republikánus jelöltségért folyó küzdelemben.
Ha a párt korábbi üdvöskéje, Marco Rubio floridai szenátor nem tud saját államában győzni, akkor valószínűleg feladja a küzdelmet. A négy jelölt között egyetlen igazán tapasztalt politikus van, a részben horvát származású John Kasich ohiói kormányzó, aki szintén abban reménykedik, hogy ugyanaznap saját államában diadalmaskodhat – de ha nem, akkor neki is vége. Ha mindketten kilépnek, akkor már csak a szélsőséges texasi szenátor, Ted Cruz marad talpon, és mindenki más szavazataival együtt esetleg még behozhatja Trumpot. Ha viszont egyik jelölt sem szerez az előválasztásokon abszolút többséget, akkor a július közepén Clevelandben sorra kerülő pártkonvenció dönt, százféle kibogozhatatlan szabály alapján, amelyeket ráadásul ott a helyszínen is módosítani lehet.
De maradjunk Floridánál, az USA harmadik legnépesebb tagállamánál, amelynek húszmillió lakosából csaknem ötmillió latin-amerikai származású, vagyis latínó (a magyar sajtó nehezen fogad el új kifejezéseket, pedig az egyszerű és egyértelmű szóhasználat értelmében erre szükség van: a „hispán” szó ugyanis kizárná a brazilokat). Ezek egynegyede kubai, akiknek az elmúlt fél évszázadban nem kellett illegálisan beszökniük az országba. Ezért teheti meg a két kubai származású nagykópé, Rubio és Cruz, hogy hangosan ágáljon az illegális bevándorlók ellen, ami szinte kizárólag a latinókat sújtja. Mindenki tudja, hogy nem lehet 11 millió embert deportálni, mégis folyton ezt hangoztatják. A bevándorlási reformtörekvések pedig azért nem jutnak egyről kettőre, mert a jobboldal ugyan elfogadná a legalizációt, de az állampolgársághoz vezető utat már nem, hiszen attól tart, hogy az új szavazók nagy többsége a Demokrata Pártra szavazna. Az utóbbiak viszont blokkolják a folyamatot, ha az eleve kizárja az állampolgárság megszerezhetőségét.
Mindkét párt jelöltjei tévévitát tartottak a héten Flroidában – és mindkettő alaposan különbözött a korábbi szópárbajoktól. Hillary Clinton és Bernie Sanders folytatta ugyan az éles vitát kettejük eddigi politikai állásfoglalásáról – de most nem az volt a lényeg, hanem az az ámulat, amit a rendezvény spanyol nyelvi közege jelentett. A Univision tévéhálózat volt ugyanis a házigazda, amely nemcsak az USA, hanem a világ legnagyobb spanyol nyelvű médiaháza.
A műsorvezetők eleinte csak spanyolul beszéltek a két angol anyanyelvű jelölt és az ország közönsége előtt, sőt amikor angolra váltva egészen durva kérdéseket fogalmaztak meg a latinó kisebbséget az ellentáborhoz képest sokkal jobban befogadó demokrata indulóknak, akkor is mindhárman erős akcentussal szólaltak meg. (Közöttük volt az a Jorge Ramos népszerű riporter is, akit Trump egyszer kidobatott a sajtóértekezletéről.) A közönség soraiból érkező kemény kérdések viszont kizárólag spanyolul hangzottak el – és a válaszokat úgy fordították a fülükbe. Arról nem is beszélve, hogy a himnuszt egy mexikói népviseletbe öltözött kamaszfiú énekelte, szintén akadozó angolsággal, de látható beleéléssel és hazafias pátosszal. (Aranyos volt, ahogy a nehéz dallamú himnusz legmagasabb hangjainak mérsékelt sikerű kiéneklése után őszinte megkönnyebbüléssel keresztet vetett a meghajlás előtt.) Az amerikai médiatér viszavonhatatlanul többnyelvűvé vált azon az estén. (Ennek alapján nem is csoda, ha az északi vidékek fehér szuprematistái követelik – persze hiába –, hogy tegyék az angolt – egyetlen – hivatalos nyelvvé.)
A csütörtök esti republikánus vita még nagyobb meglepetéseket hozott. No, nem a kisebbség (és két jelölt) anyanyelvének felkarolásával, hanem a hirtelen hangszínváltással. Alig maradt nyoma ugyanis az összes eddigi tévépárbajukon és kampánygyűléseiken tapasztalt sárdobálásnak, és szinte váratlanul érdemi politikai kérdésekről beszéltek. Kasich-en kívül egyikük sem állt ugyan elő megvalósítható javaslatokkal (noha ő is inkább csak a kilencvenes évek clintoni kompromisszumkereső politikájában való ellenzéki részvétel sikereire építi tetszetős pózát), de legalább nekiláttak a valódi ügyek megvitatásának.
A jobboldali retorika egyik alapvető bukfence, hogy a szabadság és a kapitalizmus védelmének nevében bezárkózást, protekcionizmust és „világmegváltó” erőszakot hirdet. Mindez természetesen fából vaskarika, és feltehetőleg nem is gondolják komolyan, hiszen abból nemhogy nem kerülne ki az USA „győztesen”, hanem katasztrofális következményei lehetnének az amerikai gazdaságra éppúgy, mint a világ legnagyobb részére.
A jobboldali hangtompítás ugyan egyértelműen jól jött az elmúlt hetek folyamatosan fokozódó hangzavara és a hangvétel soha korábban nem látott lesüllyedése után, de a „háttérben” nemhogy csökkenne, inkább növekszik a türelmetlenség: Trump nagygyűléseiről már nemcsak a biztonságiak vezetnek ki másként gondolkodókat, hanem a hívei közül is egyre többen és egyre gyakrabban folyamodnak erőszakhoz. Az erőszakos, gyűlölködő, mindenféle másságot elutasító hangvihar soha nem marad meg a szavak szintjén.
