Nem áprilisi tréfa, hogy az atomfegyverrel és saját technológiával nem rendelkező Magyarország megjelent a negyedik nukleáris biztonsági csúcsértekezleten, a világ legnagyobb atomhatalma, az Orosz Föderáció pedig nem. Vlagyimir Putyin így is mindent megtudhat arról, mi történt a héten Washingtonban – még akkor is, ha remélhetőleg közönséges kacsa az a lelkes, de lapos sajtóhápogás, hogy egyes nyugati titkosszolgálatok állítólag nem osztanak meg fontos információkat magyar kollégáikkal, mert attól tartanak, hogy az adatok a Kremlben kötnek ki.
Putyin dacos távolmaradásával nem Barack Obamát vagy a világot rövidítette meg, hanem elsősorban saját magát. Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek ugyanis volt hozzá kurázsija, hogy fontos nem-nukleáris szereplőként megjelenjen – és a mellékeseményeken jó nagyokat rúgjon a házigazdába, noha az USA hangos vagy hallgatólagos támogatása nélkül aligha játszhatna ilyen nagy mellénnyel. Tette ezt egy zártkörű vacsorán, amelyre meghívta a washingtoni véleményformálókat – és amelyre a washingtoni kormányzat egyetlen képviselője sem ment el. Korábban a Brookings Intézetben tartott előadást (Törökország fontosságáról és a kurdok lenullázásáról), amelynek elnöke, Strobe Talbott, Bill Clinton volt külügyminiszter-helyettese hűvösen udvarias bevezetőjében azt hangsúlyozta, hogy korrekt és konstruktív konzultációkra van szükség, ami nyilvánvalóan jelezte, hogy az USA nem díjazza a török illiberalizmust és egy fontos közel-keleti nép jogainak semmibe vételét. (A magyar állami hírügynökség kétszer is liberálisnak nevezte a Brookingsot, holott a világ vezető agytrösztjének 38 évig republikánus elnöke volt, és ma is nagyon vegyes társaság gondolkodik ott. Talán azért, mert Talbott egyszer azt mondta, hallani sem akar Orbán Viktor meghívásáról.) Persze Törökországra óriási szüksége van a NATO-nak – és ezt Erdoğan is jól tudja.
Putyin viszont a bezárkózásra játszik ahelyett, hogy kihasználta volna az egyedülálló lehetőséget a Washingtonban és a Fehér Házban való megjelenésre (amit magyar kollégája nem szalasztott el, ha már kétoldalú tárgyalásokra nem hívják) és arra, hogy személyesen győzze meg a világsajtót tisztességes szándékairól. Ha ugyan azok. Nem tudhatjuk, mert nem mer kiállni velük a világ elé saját kremlesített bértollnokain túl.
Obama még 2009-ben indítványozta a polgári (és katonai) sugárzóanyag-tartalékok biztosítását az atomterrorizmus elhárítására, annak alapján találkoznak kétévente az állam- és kormányfők. Kevesen tudják, hogy azóta 14 ország mondott le teljes dúsítotturán-tartalékáról, illetve helyezte azt nemzetközi ellenőrzés alá. Ezek közül Ukrajna után Magyarországnak volt a második legnagyobb polgári célú tartaléka, de Szerbia is a hetedik helyen van az említett együttműködő államok között. Ami viszont a katonai célú atomfegyvereket illeti, Ukrajna példája bizonyítja, mennyire költséges lehet az azokról való lemondás: 1994-ben Budapesten beleegyezett atomfegyvereinek teljes feladásába, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a putyini agresszió védtelen áldozatául essen húsz évvel később. Atomhatalmakkal ugyanis senki nem szokott ujjat húzni – ezért siet Észak-Korea felatomozni magát, és ezért számít jelentős eredménynek az Iránnal kötött tavalyi nemzetközi megállapodás.
Nem mindenki ért azonban egyet a nukleáris önmegtartóztatással. (A konvencionálissal sem, hiszen a vezető jobboldali elnökjelöltek egymást túlharsogva követelik a „szőnyegbombázást” meg az USA vezető szerepének erélyes érvényesítését.) Donald Trump éppen a héten mondta, hogy ő bezzeg atomfegyvert is bevetne az IÁ ellen, ha másként nem megy. A CNN műsorvezetőjének faggatására még azt is hozzátette, hogy az európai hadszíntéren sem mondana le az atomról.
Az Obama-kormányzat azonban higgadtabban áll hozzá kelet-európai szövetségeseinek fenyegetettségérzetéhez – noha kissé megkésve, hiszen Obama hivatalba lépésekor jó néhány kelet-közép-európai értelmiségi és államférfi (köztük Vacláv Havel és Martonyi János) figyelmeztette erre. A héten jelentették be egy amerikai páncélos dandár folyamatos lengyelországi és más, az orosz határokhoz közeli jelenlétét rotációs alapon. Van ugyanis olyan NATO-tagállam, amely tart Putyin kiszámíthatatlanságától. A lengyel–magyar jobboldali egyetértésnek is ez az egyik jelentőségteljes korlátja: az új lengyel radikális nemzeti-keresztény kormány ugyanis kitart amellett, hogy az ország biztonságát csak a NATO szavatolhatja, és hogy minden Putyin-pacsizáshoz képest összehasonlíthatatlanul többet ér egy amerikai dandár.
Obama kétségtelenül nem kíván újabb hidegháborút, de már egy éve sem maradt. Igaz, hogy Trump egy Putyinékkal üzletelő figurát tett meg a minap biztonsági tanácsadójává, de kiszámíthatatlan retorikája semmilyen garanciát nem nyújt a racionális politizálásra. Különben is kettőn áll a vásár. Nem lehet megszállni egy szuverén országot (amelynek integritását garantáltuk) és elcsatolni területeit, utána meg csodálkozni, hogy a világ nem hisz a Kremlnek.
