Mindeddig az jellemezte az amerikai előválasztások két táborát, hogy míg a jobboldalon kíméletlenül szapulták egymást a versenyzők, addig a baloldalon, Hillary Clinton és Bernie Sanders között – a kemény kritikák ellenére – megmaradt az egymás megbecsüléséről tanúskodó hangvétel. A két párt közötti másik ellentét a „szélsőséges” indulókra vonatkozik: míg a jobbszélen diadalmas hadjáratot folytató Donald Trump az utóbbi napokban megtorpanni látszik és mintha visszafogta volna magát a felelőtlen kijelentésektől (amelyek nyilvánvalóan hozzájárultak a vereségeihez), addig Sanders a legutóbbi hét államból hatot megnyerve – noha Hillary még így is utcahosszal vezet – egyre merészebb hangon ostorozza a volt külügyminisztert.
Hillary egyetlen előnye, amit senki sem von kétségbe, hogy az összes induló közül ő töltött legtöbb időt az országos és világpolitika csúcsain, vagyis egyedülálló „képesítéssel” rendelkezik az elnöki posztért folyó versenyben. Bernie éppen ezt vonta kétségbe a minap, ami körül az eddigi legélesebb nyilatkozatháború alakult ki. A „demokrata szocialista” azért srófolta fel a kritikát, mert vissza akart vágni Hillarynak, aki a Washington Postban megjelent interjújában – érdemi kérdéseket boncolgatva – azt találta mondani a nagybankok feldarabolására vonatkozó radikális programról, hogy Sanders „már egy éve beszél olyasmiről, amit nem tanulmányozott eléggé vagy nem értett meg”. A megbírált jelölt haragját az váltotta ki, hogy a lap „kreatív” címben így fogalmazott: „Clinton megkérdőjelezi Sanders elnöki képesítését”. Tény, hogy Hillary nem úgy fogalmazott..
A hirtelen támadt baloldali csetepaté jól tükrözi, mennyire kényes minden kimondott szóra a kampányt követő amerikai sajtó, és milyen hihetetlen nyomásnak vannak kitéve a jelöltek a nap 24 órájában, hogy soha semmit ne mondjanak, ami visszaüthet – és ez természetesen lehetetlen.
Sanders eddig is két nagy kérdésben tűnt előremutatóbbnak és visszamenőleg is „bölcsebbnek”, mint Clinton. Az egyik a 2003-as iraki háborúra vonatkozik (az akkori két szenátor közül Bernie ellenezte, Hillary megszavazta a Bush-kormányzat Szaddám-ellenes felhatalmazását), a másik pedig az óriásbankok kiváltságaira. Mint ismeretes, a 2008-as pénzügyi válság kirobbanásakor a szövetségi kormány kénytelen volt több száz milliárd dollárt belepumpálni a legnagyobb pénzügyi intézményekbe, mert azok összeomlása (amint azt néhány biztosítóintézet csődje előrevetítette) az egész gazdaság megroppanásához vezethetett volna. Sanders egyik kampánytémája most is az, hogy a legnagyobb bankokat államilag fel kell darabolni a monopóliumellenes törvény alapján. Ugyanakkor folyamatosan azzal vádolja vetélytársát, hogy az a Wall Street „zsebében van”, mert negyedmilliós tiszteletdíjakért tartott ott beszédeket.
Sandersnek annyiban igaza van, hogy a négy legnagyobb bank közül három ma még nagyobb, mint amikor 2008 végén az USA kénytelen volt pénzgyártással kihúzni őket (és az országot) a csávából. Ráadásul a hat legnagyobb amerikai bank akkora mennyiségű pénzösszeg felett rendelkezik, ami meghaladja az Egyesült Államok évi össztermelésének a felét – és ez folyamatos veszélyt jelent az amerikai, de a világggazdaságra nézve is. Clinton nem vitatja a tényeket, de azt állítja, hogy Sanders módszereit nem lehetne átverni a republikánus többségű kongresszuson – amiben viszont neki van igaza. Épp a minap akadályozta meg a jobboldal annak az apró módosítási javaslatnak az elfogadását, hogy a turistaosztályú repülőülések folyamatos szűkítésével, valamint egymás közötti távolságuk csökkentésével profitot hajszoló légitársaságokat kötelezzék valamilyen minimális kényelem szavatolására. Ha ezt nem engedi meg a konzervatív vezetésű törvényhozás (mert a légi lobbi ellenzi), akkor vajon hogyan menne bele a pénzügyi intézetek mindenhatóságának megcsorbításába!?
