Mind Hillary Clinton, mind Donald Trump nagy győzelmet aratott a keddi New York-i előválasztáson. A volt külügyminiszter gyakorlatilag megállíthatatlan a demokraták végső jelöltségének megszerzésében. Az ingatlanmilliárdos kívülálló pedig egyre közelebb próbál férkőzni a Republikánus Párt vezetőségéhez abbéli igyekezetében, hogy – ha esetleg nem szerezné meg az abszolút többséget a hátralévő előválasztások során – akkor se legyen könnyű dolga a pártközpontnak egy másik, akár váratlan jelölt kinevezésében.
Az utóbbi ügy különösen érdekes fordulatot vett a héten. Trump új, tapasztalt figurákkal töltötte fel kampánystábját, akik máris találkoztak a párt központi bizottságával, hogy meggyőzzék a kétkedőket: jelöltjük csak az előválasztási harcban mutatja jól ismert „rút álarcát”, amin majd könnyedén fordít egyet, mihelyt megszerzi a jelöltséget. Úgy tűnik, ezt most már el is hiszik neki, mert a pártkonvenció szabályzati bizottsága percek alatt elutasította, hogy módosítsa az idei eljárási rendet. Ez csak első pillanatra tűnik Trump-ellenesnek: a lényeg az, hogy nem lesz könnyebb, mint eddig, hogy egy kívülálló – aki eddig nem is indult az előválasztásokon – szerezze meg a végső jelöltséget. Ha Trump júliusig begyűjti a konvenciós küldöttek abszolút többségét, akkor úgyis megállíthatatlan; ha pedig nem, és ha sor kerülne második szavazásra magán a pártkongresszuson, akkor viszont az a veszély állna elő, hogy Trump veresége elkedvetlenítené a szavazóbázist. A pártvezérek, ezek szerint, azt az ördögi üzletet kötötték, hogy „jobb ma egy Trump, mint holnap egy Hillary”. Van ebben még egy furfang: Trump olyan gonosz hangvételre is képes lehet a női jelölttel szemben, amire mások esetleg nem.
Ugyanakkor a Clinton-stáb is örül Trumpnak mint várható novemberi ellenfélnek, mert úgy érzik, vele lesz legkönnyebb „elbánni”: az eddigi kampány során hihetetlen mennyiségű ostobaságot hordott össze, amiből könnyedén lehet jópofa lejárató reklámokat gyártani. Azon túl pedig, minden esetleges üzleti fifikája ellenére, Trumpnak fogalma sincs a világ dolgairól: mind bel-, mind külpolitikai témákban Hillary ezerszer járatosabb.
Marad tehát a Bernie-faktor: a New Yorkot megelőző kilenc államból Sanders nyolcat megnyert (noha jórészt jelölőgyűléseken és nem szavazásokon), és a hatalmas manhattani meg brooklyni (New York városrészei: Bernie az utóbbiban, a legnépesebb kerületben született) nagygyűlések nyomán már-már úgy tűnt, hogy esetleg meg is szoríthatja az állam egykori szenátorát. Hillary mégis nagy fölénnyel győzött, és simának látszik számára az út a konvenciós többségig. (Más kérdés, hogy New York állam szigorú választási szabályai hozzájárultak ahhoz, hogy Bernie hívei kisebb arányban szavazhattak, hiszen ahhoz hat hónappal előre kell regisztrálni, méghozzá valamelyik párt válazstói jegyzékén, ami az utolsó félévben nem módosítható. Ez persze nem befolyásolja, ki hogyan szavazhat a végső választáson.)
Sanders azonban, meglepetésre, tovább akar küzdeni, egészen a konvencióig – még akkor is, ha veszít –, noha kétértelmű jelzések érkeznek a stábjából. Ez nem okvetlenül hátráltatja Clintont, kivéve, ha ellenfele kitart amellett a hirtelen agresszívvá vált támadó stílus mellett, amelyet a kampány elején még elutasított. Egyes elemzők szerint akkor váltott keményebb, sőt becsmérlő hangvételre, amikor belátta, hogy nincs valódi esélye.
Egy másik magyarázat szerint ez a vén szocialista magányos farkas azt akarja bebizonyítani, hogy a Demokrata Párt valójában ugyanúgy a nagytőke karmaiban fetreng, mint a republikánusok. Ezért hangoztatja folyton Hillary Wall Street-i cégeknél tartott titkos beszédeit meg azt, hogy a Clinton-kampány bevételének jelentős része a pénzügyi világból jön.
Mindazonáltal Bernie tervei megvalósíthatatlannak tűnnek – mint ahogy ő maga mondja – egy „politikai forradalom” (amolyan baloldali, a Közép-Európában megismert „fülkeforradalom” szöges ellentéte) nélkül, amelyben a kisemmizett választók belátnák, hogy minden párt ellenük és a nagytőke érdekében működik, és ezért hatalmas számban szavaznának a „következetes” baloldal jelöltjeire – és saját valódi érdekeikre. Azért többesszámban, mert Sanders még a Fehér Házból sem tudná megváltoztatni a politika menetét, ha a törvényhozás jobboldali kézen marad.
Ugyanakkor ha Bernie mérsékli hangvételét, valódi befolyást is gyakorolhat a Demokrata Pártra híveinek – különösen fiatal szavazótáborának – nyomásán keresztül. Ha Hillary párton belüli győzelme egyértelművé válik, és Bernie támogatóként lép fel a konvención, akkor esélye van arra, hogy némileg balra – a valóban esélytelen néptömegek érdekei felé – tolja a párt programját. Novemberben meg majd meglátjuk, mennyire hisz ennek az amerikai nép.
