Az amerikai demokrácia megálmodói legjobban a csőcselék demokráciájától féltették a köztársaságot. Ezért építettek szigorú védelmi rendszert az intézmények és a választási kultusz köré, sőt közé. Úgy tartották, hogy ha egy populista vezér a földi paradicsom ígéretével – vagy valami életveszélyes ellenség, a fekete ördög felfestésével – megnyitja a gátakat a tömegek szenvedélye előtt, akkor annak a következménye nem a demokrácia „kiteljesedése” lesz, hanem a katasztrófa maga. Amit a huszadik század néhány súlyos példája be is bizonyított. Trump diadalmenetét egy konzervatív(!) elemző így foglalta össze: „Így jön a fasizmus Amerikába”.
Most, amikor jelöltként még semmilyen konkrét hatalma sincs az emberek és életek fölött, Trump a legdurvább ötletekkel áll elő, ravaszul manipulálja a médiát meg a tömegeket, újabban pedig már magát a Republikánus Pártot is (Lincoln pártját, ahogy mondani szokás), amelynek színeiben harcba indult – és amelyhez soha nem tartozott. Aligha képzelhető el, hogy ha netán az állam teljes apparátusa a kezébe kerülne (a világ legnagyobb fegyveres ereje, amellyel már eddig is fenyegetőzött, a teljes nemzetbiztonsági hálózat, a szövetségi igazságszolgáltatás és az adórendszer), hirtelen magába szállna, és visszafogna gőgjéből meg önteltségéből. Egy másik régi mondás szerint a hatalom korrumpál, a teljes hatalom pedig teljesen korrumpál. Ezt egyébként a Magyar Szó olvasói saját térségükben is többszörösen megfigyelhetik.
De tegyünk egy kitérőt, fessünk képet a másik oldalról is! Nem ugyanez történik-e vajon a Demokrata Párt előválasztási kampányában!? Sőt, ott talán még veszélyesebb módon, hiszen míg Trumpnak mind a 16 ellenfele hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt visszalépett, addig a demokratáknál a három induló közül még mindig kettő viaskodik a szavazatokért, és a pártvezetés ott is képtelen kezelni a „tömegek” lázadását. Igaz, hogy Hillary Clinton hárommillió szavazattal vezet, ám Bernie Sanders – aki sohasem volt a párt tagja – tízezres tömegeket mozgat meg szinte minden kampánygyűlésén, és ez sokkal látványosabb, mint a szavazattöbbség. Ráadásul Bernie nem tágít, annak ellenére, hogy már matematikailag is a lehetetlennel határos a végső jelöltséghez szükséges szavazatok begyűjtése (a fennmaradó küldöttszám 90 százalékát kellene megszereznie, míg Hillarynak mindössze tíz százalék is elég).
Hogyan válaszol a két nagy párt a kívülállók lázadására!? Hogyan illik bele a „háttérhatalomról” alkotott nézetekbe az, hogy egy-egy pártonkívüli elcsábítja a párt támogatóit az elitek orra elől?
Röviddel az után, hogy a Republikánus Párt vezetői Trump-ellenes háborút hirdettek, egyszerűen beadták a derekukat és most – orrukat befogva ugyan, de – úgy magyarázzák a pálfordulást (kivéve a Bush-klán tagjait és Mitt Romeny-t), hogy nem is Trump személyét, hanem „a párt jelöltjét" támogatják. Valójában arról van szó, hogy a szövetségi kormányban több mint tízezer vezetői poszt vált gazdát, amikor pártváltásos elnökcsere történik. Ez ugyanennyi munkahely megnyerését vagy elvesztését jelenti a pártkáderek számára. A legfelső bíróság feltehetően négy bírájának távozásáról nem is beszélve: a következő elnök bírójelöltjei évtizedekre befolyásolni fogják az amerikai politikai rendszer alakulását.
A demokrata vezetés ezzel szemben szinte teljes létszámban kiáll Hillary mellett, és egyre többen róják fel Sandersnek a pártegység aláásását. A baloldalon megint elvek mentén szakad a párt, míg a jobboldalon – ezúttal ugyancsak váratlanul – elvtelen egység jött létre, hiszen abban mindenki egyetért, hogy Trump nem konzervatív, nem libertariánus, és még csak nem is republikánus – sem a szó szervezeti, sem lényegi jelentésében.
De mi ebből a tanulság – amit esetleg másutt is meg lehetne szívlelni? Először is az, hogy a populizmus és a demagógia veszélyes fegyverek: a velük élő vezetők meredek lejtőre taszítják közösségüket. Másodszor az, hogy a jelenlegi pártok (noha a politikai rendszer szabályai szerint törvényszerű, hogy csak két párt tud labdába rúgni) egyszerűen nem képviselik a tömegek érdekeit. A gazdasági lecsúszás, amit a világ régióinak növekvő kiegyenlítődése hoz magával (mindez elsősorban amerikai pénzen, technológiával és szervezésben), felemésztette az amerikaiak millióinak jólétét. Az ebből fakadó düh meg a korábban elfojtott idegen- és mássággyűlölet (aminek szellemét Trump engedte ki a palackból) ügyesen fordítható a változások gyümölcsét élvező legszűkebb milliárdos elit (legyen szó akár Amerikáról, Szerbiáról vagy Magyarországról) helyett az „idegenekre”, akik a „jólétünket” akarják ellopni előlünk, és akik valójában gonoszak, bűnözők, érdemtelenek.
Trump meg Sanders a Teadélután mozgalom (TEA Party: ez az ügyes névválasztás egyben rövidítés, ami a Taxed Enough Already – Eleget Vagyunk Adóztatva – jelszót takarja), illetve a Foglald el a Wall Streetet! nevű szervezkedésből nőtt ki. Mert egyik nagy párt sem volt képes idejében megérteni és felkarolni a lázadás lényegét. Most hát megnézhetik magukat. És noha egyelőre aligha omlik össze a fennálló pártrendszer, a túléléshez és a tömegek bevonásához arra van szükség, hogy a pártvezérek meghallgassák a másként gondolkodókat és beépítsék politikájukba az érdekek sokszínűségét.
