Amióta világossá vált, kik lesznek a végső jelöltek az idei amerikai elnökválasztáson, azóta tart a találgatás, hogy képes lesz-e Donald Trump „elnökhöz méltó” modorra váltani, valamint, hogy Hillary Clinton tud-e majd erőteljesen reagálni az ellenfél ostobaságaira, durvaságaira, alattomos célzásaira. Képes lesz-e ellenállni a kísértésnek, hogy hasonló stílusban vágjon vissza – amit a republikánus jelölt rég kiesett vetélytársai egy-két kivétellel sorra megpróbáltak, ám amibe mindannyian belebuktak. Nem kellett sokáig várni: az elmúlt hét választ adott mindkét kérdésre.
Az ingatlanmágnásból meg valóság-showmanből lett kvázipolitikus olyan hévvel támad mindent és mindenkit (Putyin meg Kim Dzsongun kivételével), hogy az ellenérveknek esélyük sincs. A hírmondásnak álcázott televíziós szórakoztatóipar imádja a balhét, és – noha fogta az orrát meg kuncogott közben – szinte végtelen képernyős lehetőséget adományozott a nézettséget minden korábbi csúcsok fölé emelő indulónak. Alig jut idő arra, hogy Trump viselt dolgainak is utánanézzenek és leleplezzék a milliárdos árnyoldalait. Ennek is eljött viszont az ideje – méghozzá váratlan forrásokból. Ráadásul a jelölt saját szándékolatlan segédletével.
Először a „Trump Egyetem” („sikert” tanítottak akkreditáció nélkül, sok esetben adósságba vert érdeklődőktől kikényszerített, hatalmas tandíj fejében) elégedetlen hallgatói által három évvel ezelőtt indított perben szólta el magát az alapító, amikor igazságtalannak és ellenségesnek nevezte a „mexikói” bírót – aki persze az USA-ban született, noha spanyol hangzású neve van. Ez már eleve nem jól hangzik az amerikai fülnek, ahol a bíróságokat a politikai érdekeken felül állónak tartják. Trump külön rendezvényen ment neki a periratokat publikáló sajtónak is, válogatott jelzőkkel illetve, pontosabban gyalázva az oknyomozó újságírókat.
Az eddigi legnagyobb kudarc azonban a május 30-ai Emléknapon érte Trumpot, amikor a veteránok által alapított Rolling Thunder (Gördülő Robaj) motoros szervezet hagyományosan Washingtonba vonuló tagjai előtt kampányolt. Trump azt hitte, hogy félmillió hallgatója lesz (ahogy egyes magyar sajtószervek ezt már tényszerűen jelentették, határon innen és túl), ezért nyilvánosan méltatlankodott, hogy csak századannyian(!) gyűltek össze a Lincoln-emlékműnél – a szervezők saját adatai szerint. Szánalmas volt, amikor azzal próbálta vigasztalni magát, hogy „még hatszázezren várakoznak a biztonsági kapuk előtt” (megvádolva a rendőrséget, hogy nem engedi be híveit) – holott a tévékamerák egyértelműen mutatták, hogy senki sem várakozik.
Talán éppen ez a két epizód vette rá a Trump-stábot, hogy ismét rendetlenséget csiholjon gey nagygyűlés köré. A trumpisták és az ellentábor összecsapása mindig úgy kezdődik, mintha a jelöltet ellenzők erőszakoskodnának, holott errre soha senki sem szólított fel senkit, miközben Trump számtalanszor durvaságra buzdította saját híveit – sőt megígérte, hogy ha a clevelandi pártkonvenció nem őt választja, akkor abból nagy balhé lesz.
A legátütőbb kritika azonban Hillary Clintontól érkezett. A demokrata párti jelölt – akit Trump „csalárd Hillary-nak”, újabban pedig „hazug Hillary-nak” csúfol, és hol rikácsolónak, hol halál unalmasnak nevez – meg sem próbált Trump stílusában támadni. Ezzel szemben Trump saját szavait fűzte csokorba – amelyek komolyan kimondva egyszerre döbbenetesek, borzalmasak és röhejesek. Noha a „politikai korrektség” ádáz ellenfelei (óceánon innen és túl) imádják a populista stílust, Clinton hűvös logikával mutatta be, mennyire elfogadhatatlan a trumpista politizálás. Olyannyira sikeres volt ebben, hogy még a mérsékelt konzervatív kommentátorok is elismerték neki, hogy ebben a csörtében Trump súlyos vereséget szenvedett.
Végső soron nem kell hozzá nagy politikai szakértelem, hogy az ember belássa: Kim Dzsongun vagy Vlagyimir Putyin „vezetői magatartását” nem lehet támogatni. Hogy esztelenség Dél-Koreát meg Japánt arra buzdítani, kezdjenek atomháborút Észak-Koreával. Hogy az 1989-es rendőrakció a pekingi Mennyei Béke terén a zsarnokság eszköze volt, nem pedig „az erőszak ragyogó hatalma” – mint Trump állítja. Hogy a Moszkvában tartott világszépe-választás levezénylése nem nyújt neki diplomáciai tapasztalatot – mint azt ő maga megpróbálta beállítani. Hogy mennyire nevetséges ezt állítani: „Sokkal többet tudok az „Iszlám Államról”, mint az összes tábornok, mert jó agyam van. Higgyék el!” Meg hogy tanácsadók helyett Trump önmagával tanácskozik és a tévéből tanulja a külpolitikát.
Kétségtelen, hogy az átlag választót a világ minden országában meg tudják vezetni a gátlástalan, demagóg nagyotmondók – ám ha az amerikaiak a szívük mellett legalább egy picit az eszükre is hallgatnak novemberben, akkor marad esély az eddigi legnagyobb populista demagóg megállítására.
