Már egy hónapja biztosra vehettük, hogy Hillary Clinton lesz az amerikai Demokrata Párt idei elnökjelöltje, de szükség volt az elmúlt hét történéseire ahhoz, hogy a bizonyosság ténnyé alakuljon. Az előválasztások utolsó nagy fordulójában, múlt kedden, Hillary a vártnál jobban szerepelt, különösen a legnépesebb szövetségi államban, Kaliforniában, valamint a keleti parti New Jersey-ben, és ezzel az utolsó kételyek is eltűntek: nemcsak a szuperküldöttek meg a szavazatok számában szerzett abszolút többséget, hanem a szövevényes előválasztási szabályok alapján összeálló küldöttseregben is. „Szélsőbaloldali” ellenfele, Bernie Sanders formálisan még nem ismerte el ugyan a vereséget, de az elnökkel való csütörtöki találkozója után nyilvánosan is gratulált Hillarynak, és bejelentette, hogy minden tőle telhetőt megtesz majd azért, hogy Donald Trump ne lehessen az Egyesült Államok elnöke.
Alig néhány perccel később Barack Obama videóüzenetben támogatta meg a párt újdonsült vezetőjét, minden idők legfelkészültebb jelöltjének nevezve Hillaryt. Ugyanaznap este pedig Joe Biden alelnök tette ugyanazt, közvetlenül az utolsó, korábban nem nyilatkozó szenátornő, a párt balszárnyának csillaga, Elizabeth Warren után – akinek alelnöki esélyeit is rebesgetik.
Ezzel végre szétzúzódott az „üvegplafon”, amit Amerikában a nők vezetői pozícióba kerülésének utolsó akadályaként emlegetnek. Először fordult elő, hogy nő legyen a két nagy párt egyikének elnökjelöltje, sőt már az sem számítana meglepőnek, ha az alelnökjelölt is nő lenne. Az Egyesült Államok végre csatlakozik a világ több mint félszáz országához, ahol a kormányfői poszton nők is megfordultak. Jegyezzük meg: 56 évvel Sri Lanka, 50 évvel India, 47 évvel Izrael, 37 évvel Észak-Amerika korábbi gyarmattartója, az Egyesült királyság, sok évvel féltucat muzulmán többségű ország, valamint 32 évvel a volt Jugoszlávia után. (Számunkra az sem mellékes, hogy a horvát Milka Planinc volt mindmáig az egyetlen szocialista miniszterelnöknő a világon.)
Hillarynak persze még novemberben is győznie kell ahhoz, hogy „valódi” történelmet írjon. Ám az már csak egy pont lenne az i-re. Az áttörés megtörtént. A történelem részévé vált, hogy az amerikai társadalom – ha mégannyira liberálisnak is tartják (tévesen) egyesek – hamarabb fogadott el elnöknek egy feketebőrű férfit, sőt az immár országossá vált melegházasságot is, mint egy nőt a Fehér Házban és a világ leghatalmasabb katonai gépezetének az élén.
Az utóbbi megfontolás különösen érdekes. Egy kifejezetten Hillary-párti volt pennsylvaniai kormányzó a minap azt latolgatva, ki lehet majd a demokrata alelnökjelölt, váratlanul kijelentette, hogy a harvardi jogászprofesszor Elizabeth Warren nem jön számításba, mert ha netán valami történne Hillaryval, Warren „egyáltalán nem kész arra”, hogy átvegye a főparancsnokságot. A massachussetsi szenátornő csütörtök esti tévéinterjújában zseniálisan válaszolt arra a hosszadalmasan megfogalmazott kérdésre, hogy késznek érzi-e magát egy ilyen bonyolult, felelősségteljes és áldatlan feadatra: „Igen” – mondta. Pont, kész. Hogy jön ma valaki ahhoz, hogy megkérdőjelezze a nők egyenrangúságát és tettrekészségét!? – tesszük mi hozzá.
A történelmi érdekességek közé tartozik, hogy Hillary győzelmi beszédében – kedd este, a kaliforniai diadal után, amikor az őrjöngve ünneplő tömeg szemmel láthatóna elérzékenyítette – megjegyezte, hogy a néhány évvel ezelőtt elhunyt édesanyja aznap született, amikor a kongresszus 1919 júniusában elfogadta a nők szavazati jogát biztosító alkotmánymódosítást.
Az igazi harc azonban csak most kezdődik. A sors úgy hozta, hogy Hillary, a „vészesen hagyományos” politikus (micsoda ellentmondás a fentiek tükrében!), aki ráadásul saját bevallása szerint tehetségtelen kampányszereplő, az utóbbi évszázad – de lehet, hogy az egész amerikai történelem – legvadabb, legérzéketlenebb, legnacionalistább, nő- és fajgyűlölőjével kerül szembe, aki négy évvel ezelőtt úgy lépett át a sötét ingatlanüzelmek világából a politikába, hogy Obama anyakönyvi kivonatának hamisságát próbálta bizonyítani. Az elmúlt egy évben pedig sorozatos gyűlöletbeszédben támadta és gúnyolta a „mexikóiakat”, a muzulmán amerikaiakat, a mozgássérülteket, a nőket, a színesbőrűeket, az újságírókat, Kínát, Japánt, Németországot, az összes republikánus vetélytársát, az összes demokratát – és különösképpen Hillary Clintont. Aki ellen hétfőre „nagy beszédet” jelentett be, amelyben állítólag „végleg leleplezi” majd a „Clinton-klán és gépezet” százmilliókra rúgó „csalásait és megvesztegetési botrányait”.
Tette ezt Trumpot azon a héten, amikor egy szövetségi bírót részrehajlással megvádoló kirohanása után a republikánus pártelit is bírálni kezdte a jobboldal választási eseélyeit heves és esztelen kirohanásaival veszélybe sodró populista demagógot. A pártelit egyébként amúgy is bajban van, hiszen az amerikai társadalom rejtetten rasszista rétege számára, akik félvállról elítélik a „politikai korrektséget”, Trump csak egy „őszinte szókimondó néptribun”. Vagy inkább ahogy az ugyancsak szókimondó Elizabeth Warren megfogalmazta Hillary támogatásának bejelentésekor: „egy durva, nagyszájú, sértődékeny szélhámos”.
A következő öt hónapban izgalmas és szokatlan kampánynak lesz szemtanúja a világ – amelynek ezúttal a hagyományosnál is nagyobb tétje van az amerikai választások kimenetelében. Ezen a hétvégén azonban úgy állnak a dolgok, hogy a harc egyenlőtlen: az egyik oldalon egy lármás szemfényvesztő, akitől saját szekértábora is berzenkedik, a másikon pedig – Obama szavaival élve – az eddigi legtehetségesebb jelölt, egy volt és egy jelenlegi elnök, Bill Clinton és Barack Obama (akiket nagy többség tart a legtehetségesebb szónokoknak), egy tüzes nyelvű, beretvaélesen fogalmazó, népszerű jogász-szenátor (Elizabeth Warren), és a „demokratikus szocializmus” gondolatát Amerikában először milliók számára elfogadhatóvá tévő Bernie Sanders. A harc megkezdődött, a végkifejlet bizonytalan, a képlet azonban világos.
