„Világjelenség ma a törzsi nacionalizmus” – mondta a Big Ben alatt ülve a Brexit sorsdöntő éjszakáján Simon Schama Amerikában tanító brit történész, a szigetország történelmét feldolgozó 15-részes BBC-sorozat népszerű szerzője. „Ha gondjaink vannak, kenjük azokat az Európai Unióra, kenjük rá a bevándorlókra. A bevándorlóellenes gyűlölet a [Brexit] motorja, akárcsak a Trump-kampányé meg a magyarországi politikáé.”
A brit népszavazás hullámvasútján eleinte a „maradók” kerekedtek felül, olyannyira, hogy az Unió-ellenes hajsza főpapja, Nigel Farage már beismerte a vereséget. De hajnalra már a „kilépők” alakuló többsége kényszerítette zuhanórepülésbe a londoni tőzsdét és 35 éves mélységbe a fontot. A britek 2 százaléka, egymillió elégedetlen ember soha nem látott feladat elé állította a félmilliárdos Európát. Kérdések és dilemmák százai tornyosulnak most a brit parlament meg Brüsszel előtt, amelyek puszta léte is súlyos válságba sodorhatja a világgazdaságot, átláthatatlan, kiszámíthatatlan helyzetbe a kormányokat és a polgárok millióit.
A britek euroszkepticizmusa eddig is közismert volt, hiszen csak két évtizeddel az Európai Szén- és Acélközösség (a mai Unió kezdeménye) megalakítása után csatlakoztak a kontinens egyre jobban integrálódó közösségeibe, holott az „Európai Egyesült Államok” szükségszerűségét éppen saját legnagyobb huszadik századi konzervatív politikusuk, Winston Churchill vetette föl elsőként még 1946-ban. Az amerikaiak kezdettől fogva szorgalmazták, hogy legközelebbi európai szövetségesük, az angolszász „speciális kötődés” keleti tagja részévé váljon az egységesülő Európának. London kezdeti keménykedése (már nem Churchill volt kormányon), valamint a washingtoni befolyástól való félelem viszont Párizs ellenállását váltotta ki – olyannyira hogy de Gaulle évekig blokkolta a brit belépést.
Mivel a népszavazás nem ügydöntő erejű, az íratlan alkotmánnyal működő Egyesült Királyság parlamentje attól függetlenül dönthet, a folytatást nem lehet borítékolni. Egy azonban biztos: a kilépésnek sokkal több vesztese lenne, mint a maradásnak. Megkockáztatható az is, hogy a csütörtök éjjeli győztesek is vesztesekké válhatnak. Nemcsak azért, mert megrendült a világ font iránti bizalma és a pénzügyi élet londoni központja Frankfurtba teheti át főhadiszállását (és pénzét). Hanem azért is, mert a brit kilépés azonnal újraértékeli a skótok meg az észak-írek szemében a közös államhoz tartozás értékét. Az előbbiek már eddig is majdnem a háromszáz éves összetartozás felrúgása mellett döntöttek, amit csak az uniós tagság fogott vissza. Ulsterben pedig nehezen elképzelhető, hogy az ott élő írek újra elfogadnák a „kemény” határt önmaguk meg írországi testvéreik között. Egyszóval, aki szelet vet, vihart arat: az európai egység megbontói saját maguk is a belső széttartás kiváltói lehetnek.
Egyébként nemcsak Brüsszel, hanem az Egyesült Államok is egyértelművé tette, hogy a kilépés után London nem számíthat különleges bánásmódra és kedvező különutas szerződésekre. A brit „függetlenség” felelőtlen megmarkolóinak ujjai között tehát könnyen kicsoroghat a közös piac „aranyhomokja”.
Magyar szempontból nézve nemcsak a kinn dolgozók és családjaik tízezrei fognak előbb-utóbb munkahelyeket és megélhetést veszíteni, de az egész Magyarország könnyen megsínyli majd a hazaküldött támogatás elmaradását, a megugró munkanélküliséget, de különösen az uniós támogatás akár tíz százalékos csökkenését is. Márpedig az a magyar állam beruházásainak 90 százalékát is kiteheti. Orbán Viktor nagy példaképének, Margaret Thatchernek a neoliberális politikája volt az, ami újraindította a brit szuverenitási mániát, és az ellenzéki „referendizmus” az az eszköz, amellyel a tájékozatlan tömegeket legkönnyebben félre lehet vezetni.
A populista demagógia újabb győzelmet aratott Európában, noha egyik nagymestere saját polgárainak bőrén fogja érezni negatív hatását. Egyelőre csak Vlagyimir Putyin Nyugat-elllenes politikája a történtek biztos haszonélvezője. Ami tökéletesen beleillik Schama „törzsi nacionalizmusának” elméletébe.
