Kaunas, 2016. júl. 1.
Nemcsak politológusok gyülekeznek ezen a hétvégén a litvániai Kaunasban, hogy megvitassák az etnikai csoportok és nemzeti kisebbségek jogérvényesítését és jogfosztottságát, hanem egy egész német NATO-egység is – hogy hozzájáruljon a baltikumi demokráciák védelméhez. Mindkét csoport központi témája azonban a demokrácia dicsőségét hirdetni hivatott („meghallani a nép szavát”) brit népszavazás kimenetele és a brexitelők dicstelen képtelensége, hogy a kilépés demagóg jelszavánál többet, jobbat, racionálisabbat kínáljanak fel azoknak, akiket cinikusan megvezettek a nemzetállami szuverenitás vélt felsőbbrendűségének délibábja felé. Nevezetesen az Egyesült Királyság leghomogénebb, „legangolabb” régióit és a félelemgerjesztés politikájának legkönnyebben felülő idősebb korosztályokat meg a munkahelyvesztés rémével ijesztgetett, lengyel és magyar „bevándorlóktól” rettegő szakképzetleneket.
Miközben az Európa-párti, tarka Észak-Írország, Gibraltár, Skócia és London új erőre kapva a kilépők közül való kilépés lehetőségein töri a fejét, a kócos brexitvezér Boris Johnson, volt londoni polgármester gyáván visszakozott a nemzet vezetői pozíciójának megpályázásától: a demagógia nagymestere azt már nem vállalja, hogy az Egyesült Királyság történelmi szétzilálása száradjon a lelkén.
Hasonlóan példaértékű az Uniótól hat éve elforduló Orbán Viktor magyar miniszterelnök brexit utáni félfordulata. A „nemzeti szabadságharc” szuverenista fővezére, a minden bajt a „gyarmattartókra” kenő nemzetállami reneszánsz Brüsszelnek üzengető prófétája most hirtelen kiáll az Unió mellett, sőt tegnapi friss szövetségesével, a lengyel árnyékvezér Jarosław Kaczyńskival is szembefordulva megvédi az eddigi „ősellenség” Jean-Claude Junckert a lengyel szuverenisták lemondatási követelésétől. Orbán zseniális politikus, pontosan tudja, hogy az eddigi EU-ellenes harc most fordulópontjához érkezett: ami az elmúlt hét évben saját otthoni hatalmának megszilárdítását jelentette, az – következetesen végigvezetve – bukását hozná, mert a magyarok többsége, minden állami propaganda ellenére, helyesen érzi, hogy az ország és a határokon túllépő magyar nemzet katasztrófáját jelentené a kilépés vagy az Unió tönkretétele.
Egyszer s mindenkorra leszögezhető, hogy a nemzetállamok abszolutizálása közönséges hatalmi eszköz csupán, „reneszánszuk” prédikálása pedig porhintés meg délibáb. Akár magyarokként, akár írekként – akár szerbekként vagy más délszlávokként – csak úgy élhetünk nyugodtan és sikeresen együtt vagy egymás mellett, ha közösek a viselkedés szabályai, ha mindannyian hitet teszünk egy mindenki által elfogadható értékrendszer mellett. Minden más a széthúzásba, sőt katasztrófába vezet. Komoly állami vezető ezt nem akarhatja.
Az EU-ellenes mítoszok látszólagos britanniai győzelme valójában ugyanazoknak a mítoszoknak a csődjét mutatta fel. A britek minimális többsége elhitte, hogy Brüsszel rájuk fogja kényszeríteni a latin nyelvet vagy az „egyenes banánt”. Sőt még azt is, hogy minden maradhat a régiben, csak éppen nem kell majd befizetniük a közös kasszába és befogadniuk a lengyel villanyszerelőt, a litván ápolónőt, a magyar orvost és pincért. Mert megbízható adatok mutatják, hogy nem a kelet-európai rettegés „migránsaitól” tartottak a britek (hiszen oda azok el sem igen jutottak), hanem kelet-európai uniós társpolgáraik rohamától.
Unió-ellenes mítosznak számít az az orbáni „huszáros hasonlat” is (Deák Ferenc után, szabadon), amely szerint egyetlen gomb félregombolása következtében „az egész dolmányt újra kell gombolni”. Miközben a magyar miniszterelnök, nagyon helyesen, most éppen meg akarja védeni az Uniót, azt téveszti szem elől, hogy a világ nem kócsagtoll a kalapunkon, az alkotmány nem huszárdolmány: az emberi életeket nem lehet, sőt nem szabad újra meg újra átgombolni. Az az Orbán Viktor, aki harcot vívott a kommunizmus ellen, legjobban tudhatja, hogy a fasiszta vagy sztálinista világ-átgo(nd/mb)olás, az egész élet délibábos újraköltése mindig és mindenhol katasztrófába vagy – jobbik esetben – komédiába fullad.
A legsúlyosabb Unió-ellenes mítosz és népámítás, hogy valaki valahol Brüsszelben a tagnemzetek ellen működik, valamiféle mindenható „háttérhatalom” parancsára. „Brüsszel mi vagyunk”: a menekültáradat kezelhetetlenségét még véletlenül sem a brüsszeli bürokraták tehetetlensége, hanem a nemzetállami mindenhatók makacs széthúzása okozta.
Európának meg kell találnia közös mítoszait, amelyből erőt és kedvet meríthet az egyedül üdvözítő együttéléshez. Ez a mai vezetők történelmi felelőssége. Üzenjünk Brüsszelnek, hogy megértettük: nincs alternatívája a kompromisszumkeresésnek. Hogy nem a széthúzás dolmány-újragomboló hunki(léptető) huszárjai vagyunk, hanem az emberek közös boldogulásáért saját egyeduralmunk egy részéről is lemondani tudó, bölcs vezetők.
