Amikor nyolc évvel ezelőtt Amerika megválasztotta első fekete bőrű elnökét, kétféle érzelem árasztotta el a lelkeket: a remény és a gyűlölet. A tisztességes emberek – bőrszíntől függetlenül – felszabadultan tekintettek a jövőbe: még egy történelmi szakadékot betemetett az amerikai szellem hibákon és gaztetteken túllépő ereje. Azok viszont, akik lelkük mélyén még mindig felsőbbrendűnek érzik magukat világosabb pigmenseik alapján, bosszút hirdettek egy rendkívüli képességű alkotmányjogász sikere miatt. Mindkét tábor nagyot csalódott.
Az utóbbiak azért, mert a vegyes házasságból született elnök szíve génjeinek mindkét „színéért” dobog. Nem engedte meg magának, hogy csak saját fajtája érdekében működjön. Barack Obama betegesen vigyázott arra, hogy ne nyilváníthassák a fekete bőrűek védelmezőjének. Amikor egy apró letartóztatási ügyben a fekete bostoni professzor mellé állt a nagy hévvel eljáró fehér rendőrrel szemben, már másnap visszakozott, és a dialógust választotta.
A reménykedők tábora viszont azért tévedett, mert noha a többség végre bőrszínre való tekintet nélkül választott, a gyűlölet tovább lappangott egyes szívekben, sőt a „vereség” láttán még fel is lángolt. Obama viszont – saját erkölcsi és politikai felfogása alapján – nem volt abban a helyzetben, hogy átírja a lelkek mélyén rejtőző, pontosabban tomboló ellenérzéseket.
Mint annyi más területen, így a polgárok és a rendőrök mindennapi konfrontációja során is új fejezetet nyitott a technológia: ebben a korban, amikor szinte bárki bárhonnan bármit pillanatok alatt a világ elé tárhat, az emberi gyengeség erőszakos megnyilvánulásai sem maradhatnak rejtve. Két évvel ezelőtt kezdődött Fergusonban az a korszak, amelyben az amerikai rendőrök többé nem gyilkolhatnak fekete bőrű polgárokat felfedezhetetlenül – karhatalmi joguk vagy emberi gyengeségből adódó félelmeik alapján –, mert a mobiltelefonok segítségével egyre több hasonló eset nyilvánosságra jut. Minden egyes epizód újabbnál újabb tüntetéssorozatot váltott ki, új mozgalom is született Black Lives Matter („Számítanak a fekete életek”) néven, amely országossá, sőt nemzetközivé duzzadt, és még a legbaloldalibb elnökjelöltet is megtámadta vélt vagy valós fegyvergyárpárti nézetei miatt. A gyilkosságok közötti szünetekben az borzolja a kedélyeket, hogy a legtöbb rendőr-elkövető ellen még csak vádat sem emelnek az ügyészek vagy a vádesküdtszékek, hiszen a törvény szerint a rend őre akár csak saját testi épségét veszélyben érezve is lőhet. Nem nehéz kitalálni, hogy a félelem a rendőrszíveket is csomóban tartja.
A másik oldalon a győztes republikánus induló többek között éppen azzal emelkedett ki a tizenhét fős mezőnyből, hogy fél évszázada nem látott teret adott a félelemkeltés és a gyűlöletszítás politikájának. Donald Trump nemcsak párttársait és az ellentábort ostorozza kíméletlenül fröcskölő szónoklataival, hanem kiengedte a palackból a civilizált politikai párbeszéd kigúnyolásának meg a mindenféle másság elleni nyílt gőgnek, gyűlöletnek, megvetésnek, elutasításnak a szellemét.
Így jutottunk el odáig, hogy két napon belül két afroamerikai autóst is meggyilkoltak fehér rendőrök. Egyiküket – barátnője és annak apró leánykája előtt – csak azért, mert a zsebébe nyúlt az irataiért, miközben előre szólt a rendőrnek, hogy törvényesen szerzett és hordott fegyver van nála. Másikukat viszont már a gépkocsiból kiszállva, a földre leteperve, pár centiről lőtték fejbe a rendőrök. Az előbbi katasztrófát élőben közvetítette az ugyanabban az autóban tehetetlenül ülő barátnő a Facebookon, de a második gyilkosság is filmbéli jelentnek tűnik a mobilvideókon.
A bosszúra sem kellett sokáig várni. A csütörtök esti békés dallasi tüntetésen – arról már szinte tudomást sem szerez a világ, hogy nagyvárosok tucatjaiban került ilyenre sor –, ahol még a rendőrség sem provokált senkit, sőt nem is a szokásos rohamfelszerelésben, hanem könnyű nyári ingben biztosította a menetet, eldördültek az értelmetlen, de már-már kiszámítható, előre rettegett bosszú golyói. Néhány fekete fiatal lesből leterített öt rendőrt, és megsebesített további hetet.
Innen hogyan tovább?! Heteken belül kezdődnek a pártkonvenciók, amelyek perifériáján amúgy is felháborodott tömegekre van kilátás. Miközben Trump nyíltan hirdet bosszút mindenki iránt, aki szerinte „tönkretette Amerikát” – ide értve a jelenlegi elnököt és Hillary Clintont is – hívei fanatikusan hisznek abban, hogy ő majd helyreállítja az „elveszített nagyságot és dicsőséget – és hogy ezért a célért semmi sem drága vagy elfogadhatatlan.
Éjfél körül a varsói NATO-tanácskozásra érve Obama döbbenten, már-már fásultan reagált az első két gyilkosság után – majd az ártatlan rendőrökön kitöltött bosszú nyomán is. A fél év múlva leköszönő elnök immár tehetetlen. Amitől csak még inkább vérszemet kapnak (a józan ész) ellenségei. Egy volt jobboldali kongresszusi képviselő ezt csivitelte (a Twitteren) a legsötétebb gonosztett éjszakáján: „Ez már háború! Vigyázz, Obama! Vigyázz, Fekete Életek Számítanak! Az igazi Amerika eljön értetek.”
Csak remélhetjük, hogy az „igazi Amerika” lelke újra feltámad, és mégiscsak megvédi önmagát saját démonaitól.
Külföld