2024. július 16., kedd
A gyűlölet ára

Gyúlékony világ

Nem elég az emlékezés meg a bosszú: új stratégia kell – Munkatársunk jegyzete – Washington, 2016. júl. 15.

Lassan a gyászra sem marad idő, úgy felgyorsult a tragédiák sorozata Amerikától Bangladesig, Ankarától Bagdadig, Brüsszeltől Nizzáig? Ki emlékszik már a lousianai meg a minnesotai feketékre, akiket fehér rendőrök gyilkoltak meg saját autójukban, vagy a földön megbilincselve? Ki emlékszik már az öt dallasi rendőrre, akiket egy tébolyodott fekete veterán terített le lesből és bosszúból? Ki emlékszik már Barack Obama tizenegy gyász- és vigaszbeszédére, amelyekben szinte könyörgött a jobbszélen beásott kongresszusi vezetőknek, hogy méltóztassanak valamit tenni legalább a legdurvább fegyverek beszerzésének nehezítésére. Különösen ki emlékszik a több száz áldozatot követelő bagdadi vagy ankarai öngyilkos merényletekre? Netán a 21 évvel ezelőtti srebrenicai vérengzés 8372 áldozatára: talán csak az a szerb elnök, aki saját háborús szerepét rejtegetve még a gonosztett megnevezését sem akarja hallani telhetetlenségből összezsugorodott államában.

Srebrenica talán nem illik a fentiek sorába, de érdemes meghallani annak az amerikai szakértőnek a szavát, aki a „radikális iszlám terrorizmus” elleni háborút követelő politikusok verbális brutalizmusával szemben arra figyelmeztet, hogy az elmúlt 15 év vérengzéseiben – akár állami, akár szektáris jellegűekben – messze a muzulmán világ szenvedett legtöbbet. A másik tény, amire ez az állami megbízatásban dolgozó terrorizmusszakértő int az, hogy míg a nyugati világban már-már havonta előforduló terrorcselekményekkel szemben a nyugati koalíció havonta ezerötszáz (1500!) bomba- és dróntámadást intéz iszlám célpontok ellen. Vagyis a háborút nem követelni kell, mert az már folyamatban van. Ennek a páratlanul aszimmetrikus háborúnak a szenvedő alanyai sokkal inkább az iszlám civilek, mintsem a nyugati „civilizáció”.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy csak úgy bele kell nyugodnunk a dolgok menetébe, pontosabban lángolásába. Éppen ellenkezőleg: alaposan át kell gondolnunk és meg kell értenünk, mi miért történik és kinek áll az érdekében, ahhoz, hogy értelmesebb és az egyre fokozódó brutalizmus helyett békésebb világot ígérő stratégiákhoz juthassunk el.

Egyáltalán nem lesz ez könnyű, hiszen az általános bizonytalanság közepette a demagóg populisták hangja hallatszik legmesszebbre: szemet szemért, fogat fogért és egyre tovább, álkeresztény fundamentalizmus által vezéreltetve egészen az ókori brutalizmus legsötétebb bugyraiig – amíg csak nem sikerülne végleg kiirtani egymást.

A gyermekeit és otthonát féltő kisember rettegése – a demagóg „hazai” jelszavak, álnok ellenséges kakukktojások és technológiai csodák sokszorozó hatására – tökéletesen érthető: védjen már meg valaki bennünket az idegenek „hordáitól”, a „háttérhatalom” harácsolásától, a másik falu bolondjától, a szomszéd „túl sötét” vagy „túl világos” pofájától. Csak éppen arra nehéz felfigyelni, hogy mindezeket a félelmeket pont azok ültetik el az emberi lelkekben, akik valójában uralkodni akarnak felettük, Moszkvától a Trump-tornyokig, a brexittől a Brüsszel-ellenes „hun-cutságokik”. Hogy is várhatnánk el, hogy a kisember legyen egyszerre csak nyugodt és nagylelkű, amikor a diplomaták sem azok, amikor külügyminiszterek is az idegen vezetők sértegetésében élik ki magukat felzselézett pöcökkóctól a kócfrizuráig. (Az új brit külügyminiszter ebben a versenyben biztosan legyűri ifjú keletuniós kollégáját, annyi sértegetés van már a számláján – Obamától trumpig, Putyintól Clintonig –, noha még miniszteri szereplése előttről.)

Ebben a gonosz viadalban csak alulmaradhatott – sőt, a szidalmak céltáblájává vált – az a két nyugati vezető, akik nem építenek légvárakat, nem próbálják örökössé tenni hatalmukat, de akik a szörnyű káoszban is megőrizték higgadtságukat: Barack Obama és Angela Merkel. Varázspálcájuk persze nekik sincs, de példát azért tudnak mutatni – amire oly nagy szükség van.

Miközben az ingatlanmágnás – nemcsak a külföldet, hanem az általa megszállt párt leghiggadtabb vezetőit is elrettentő – jobboldali amerikai elnökjelölt mobiltelefonon csivitelve „irányítaná” a világot, hol kitűzve, hol visszavonva, hol mégiscsak bebetűzve alelnökjelöltje kilétének bejelentését. A kiszámíthatatlanul magabiztos, gyűlöletszító és félelemkeltésre építő nagy szavak kis tömzsi ujjakból fakadnak, stadionnyi tömegeket bódítanak – és könnyen még nagyobb tragédiákhoz vezethetnek.