A négynapos elnökjelölő konvenció csütörtöki csimborasszójával a Republikánus Párt – néhány nagy öregjét kivéve – felsorakozott Donald J. Trump ingatlanmilliárdos mögött, hogy „megmentse a káoszba és katasztrófába hanyatló Amerikát”. A kisemberek egzisztenciális félelmére alapozó, a széleskörű gyűlöletszítással felemelkedő, a mindenkiben ellenséget látó és féktelen indulatokat szító, a mindenekelőtt önmagát ünneplő valóságshow-celeb nemcsak hogy az amerikai politikum valóságává és legnagyobb sztárjává vált, hanem reális esélye van arra, hogy az önmagukat minden másság által fenyegetettnek érző, a világot legkevésbé értő tömegek egészen a Fehér Házig röpítsék november 8-án.
„Senki nem érti jobban a rendszert, mint én. Éppen ezért kizárólag én tudom rendbehozni” – harsogta példátlanul hosszú, 74 perces záróbeszédében a most már hivatalosan is jobboldali elnökjelölt, aki – ha a párt eddigi arculatát nézzük – sem nem konzervatív, sem nem republikánus. A párt azonban mostantól fogva az ő markában van – ahová elsősorban a feketebőrű Barack Obama nyolc évvel ezelőtti megválasztásán feldühödő fehérbőrű középosztály által 2009-ben létrehozott Teadélután mozgalom juttatta, amivel a régi nagy vezetők és a pártapparátus nem tudott mit kezdeni, és aminek lassan de biztosan átengedték az irányítást. Ez az „irányítás” a politikai élet megbénítását jelentette, aminek következtében – az első két év kényszerű válságkezelő tevékenysége és alig-alig kivívott egészségbiztosítási reformsikere után – Obama pártja elveszítette a kongresszusi többséget, és képtelenné vált bármilyen további érdemi reformot végrehajtani.
A sötét üzleteléseken, könyörtelen cégbezárásokon és kirúgások ezrein, négy csőd és 150 bírósági per hullámain meggazdagodott Trump most az „elesettek” vezérévé avattatta önmagát: „Ezek a mi hazánk elfeledett férfijai és nőjei. A keményen dolgozó emberek, akiknek többé nincs hangjuk – én vagyok a hangotok!” – harsogta drámaian dacos, pöffeszkedő pofával a clevelandi sportcsarnok mikrofonjába az est egyik legemlékezetesebb mondatát. Olyan szavak ezek, amelyeket el is hisznek a megszólítottak.
Csakhogy a megszólítottak között nem volt egyetlenegy valóban „elesett” ember sem. A párt helyi aktivistáiból álló tömeg minden egyes nem-politikus tagja saját pénzén utazik a konvencióra, néha több ezer kilométeres távolságból, gazdagon berendezett, minden kényelemmel ellátott sokszobás otthonából, ahonnan a féktelenül polarizáló szélsőjobboldali rádió- és tévéműsorokból értesül a „világ dolgairól”. Különösen arról, hogy minden privilégiumát minden oldalról fenyegetik: a hazai „csőcselék”, a „brutális bevándorlók”, akik Trump szerint „hordákban hömpölyögnek határainkon át”, az ezerféle külföldi ellenség, nemcsak a radikális iszlám terrorizmus barbár katonái, hanem „Kína, a történelem legnagyobb pénzmanipulálója”, az amerikai védelem alatt ingyenélő Japán és Dél-Korea, „a történelem legigazságtalanabb szabadkereskedelmi szerződését élvező Mexikó, de azok a NATO-országok is, amelyek nem hajlandók fizetni a védelemért, és amelyek közül Trump majd csak azokat fogja külső agresszió ellen megvédeni, amelyek „tisztességesen hozzájárulnak a kiadásokhoz”.
Trump egyetlen szóval sem árulta el, hogyan fogja megváltoztatni a világot. Leggyakrabban hangoztatott politikai programja a „Higgyetek nekem!” és a „Bízzatok bennem!” Ezek lennének az eszközök, a cél pedig az, hogy „Tegyük újra naggyá Amerikát!” meg az „Amerika mindenek előtt!” Ami csak egy árnyalattal különbözik attól, hogy „Amerika mindenek fölött” – mint ahogy maga Trump sem sokban különbözik egy grandiózus diktátorjelölttől, annak korai időszakában. Mint ahogy Trump világsikert megért, üzleti diadalokról szóló könyvének a társszerzője (értsd: valódi szerzője) mondta a héten: „Ha tehetné, a világ császárának hivatalára jelöltetné magát.”
A konvenció döcögve indult. Már a legelső ülésszak majdnem botrányba fulladt, amikor a szabályzatot közfelkiáltással fogadtatták el. Korántsem volt egyértelmű, hogy az „Igen”-t vagy a „Nem”-et kiabálók voltak-e többen a több ezres tömegben, de a munkaelnök kétszer is megállapította, hogy az Igenek győztek. Utána a szlovéniai születésű modellszépségből harmadik Trump-feleséggé avanzsált Melania beszéde keltett döbbenetet, mert több bekezdést szó szerint kimásolt Michelle Obama 2008-as konvenciós beszédéből. A kampánystáb két napig tagadta az egyértelmű plágiumot, mígnem találtak Trump cégéből valakit, aki „beismerte a hibát”. Szerda este Ted Cruz szenátor, a második helyezett vetélytárs borzolta fel a kedélyeket, amikor gratulált ugyan a győztesnek, de nem volt hajlandó támogatásáról biztosítania Trumpot. Mindez azonban a végére elhalványult a jelölt bombasztikus fellépéséhez képest, valamint négy felnőtt gyermekének hol racionalizáló, hol érzelmeskedő „humanizáló” beszédeivel.
Trumpot azonban nem lehet humanizálni. Mindössze két olyan pillanat volt a csütörtöki cismborasszó alatt, amit emberségesnek lehet felfogni. Az egyik saját meleg milliomos barátjának a felléptetése, amit republikánus tömeg mindenki mástól elutasított volna. A másik egy spontán kommentár: Chris Christie, volt szövetségi ügyész, New Jersey állam kormányzója, az első volt jelölt, aki saját kudarca után kiállt Trump mellett, és aki a múlt hétig alelnökjelölti álmokat szövögetett, Hillary Clinton vád alá helyezési indítványával tüzelte fel a küldötteket. Amikor a skandálás Trump beszéde alatt is elkezdődött („Börtönbe vele!” – miután egy New Hampshire-i állami funkcionárius még azt is javasolta, hogy Hillaryt kivégzőosztag elé kell állítani), Trump lehűtötte a kedélyeket: „Csak győzzük le novemberben!”
Az első elemzések ugyanúgy megoszlanak, mint az amerikai politikai színtér: a jobboldalon az egzaltáció és a fellélegzés között hullámzik a hangulat, míg a baloldalon az elmúlt fél évszázad „legsötétebb” jelöltbeszédének tartják.
A jövő héten kezdődő demokrata párti konvenciónak és Hillary Clintonnak mindenesetre fel van adva a lecke, hogy a káosz és a katasztrófa lovagját, aki harcba indult ellene „Amerika megmentéséért”, túlszárnyalja.
